macska.jpg2

Rónai Katalin: Macskamonológ

„Víz, víz, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza, majd a cica megissza!”

Ülök az ablakpárkányon, fenséges pózban, ahogy mindig és nézem a kertben előttem ugráló két kislányt. Valami fehér nyúlós bigyó van a lábukra tekerve, azon át ugrálnak keresztben, és hosszában, miközben ezt az idióta mondókát kántálják.

Majd persze, én megiszom a koszos vizet! Jól hallom?

Mit gondoltok, egy macska bármire hajlandó?

Na, nem. Szó sem lehet róla! Hogy képzelitek?!

Az én fenséges lényem, akinek ősei között egyiptomi szent macskák voltak szép számmal, majd, persze, én, iszom meg azt a vizet, ami nektek, bugyuta embereknek nem kell?!

Hiszen észrevehettétek már, hogy a kádba beugorva csakis a folyó víz, amelyet elfogadok.

Igen, válogatós vagyok, na és?

Macskaeledelt nem nekem találták ki! Mindenféle ehetetlen dolog van benne! A máj, az igen! De nem nagyon mutatom, mert képesek, és mindennap azt adnak, még megutáltatják velem!

Naponta, amikor azt hiszitek, na, megvan, mi az, amit megeszek, már fanyalgok, és étkezés nélkül távozom, amikor elém rakjátok! És csodálkozom, hogy csodálkoztok.

Találjátok ki, mit szeretnék!

Miért a kislányok, kisgazdáim, nem válogatósak?

Hányszor hallottam, hogy most ezt nem kééérem, mert neem szereeteem, meg, hogy nem iszom vizet, kérek szörpöt, anya?!

Nekik lehet?

Amúgy is most megsértődtem, mert megváltozott az életem, és nem jó irányba.

Hol van már a kezdeti lelkesedés, amikor kisgazdáim nagyanyja négykézláb állva nyávogni tanított?

Én nagyon jól mulattam ezen az emberi butaságon. Ő honnan tudja, hogyan kéne Nekem nyávogni?

És hol vannak már azok a hajnalok, amikor az udvar közepén ültem, fenséges királynői pózomban, és a környék összes hímje ott ült körben körülöttem, és csak nyávogtak, nagy vágyukban, hogy az övék legyek?

Nekem, persze egyik szakadt házimacska hím se kellett!

Hogyne, hogy pompás szfinxekkel megegyező alakomat majd elrontom egy kis szerelmes fickándozás miatt, és megadom magam bármelyik hímnek? Hogyan is gondolták? De erőt adott az is, hogy éreztem a gazda asszonya a konyhaablakból figyel és nagyon büszke rám!

Sajnos, most mégis azt hiszem elszúrtam, választanom kellett volna, hogy a választottam megvédjen a későbbi történetek fényében.

Beszerzett ugyanis a gazda egy kutyát. Na, már most, mindenki tudhatja, hogy a kutya ellenség. És, hiába voltam ott előbb, mégis én húztam a rövidebbet.

A gazdát nem érdekeltem többet. Nem mondogatta, hogy így Csiki cica, úgy, Csiki cica, ne haragudj, nézz már rám, bújj ide hozzám. NEM! Felháborító. Már csak az a bizonyos Tapi kutya létezett.

Most is, ahogy nézem, a lányok is bazsalyognak feléje. Igaz, most ki van kötve, és én vidáman hancúrozhatnék a kertben a lányokkal, de nemsokára hazajön a gazda, elengedi, és én rohanhatok fel a fára.

Még ilyet! Teljes trónfosztás!

És akkor még szórakoznak is rajtam, hogy majd a cica megissza! Hát nem, nem, és nem, nem iszom olyan vizet, amelyik nem tiszta.

Inkább öntsünk tiszta vizet a pohárba, valahogy így mondja az ember.

Elhatároztam, ha nem változik a helyzet, bosszút állok.

Mert milyen az, hogy napközben be vagyok zárva ide a szobába, maximum itt csücsülhetek a rácsos ablak párkányán, és nézhetem, ahogy a gazda a lányokkal valami kék színű kör alakúban pancsol, a kutya meg ott hűsöl mellettük, és hálás szemekkel méregeti a gazdát.

Hú. pedig, de szeretném kipróbálni azon a nagy kéken a körmöm! Mekkora öröm lenne, ha kipukkadna. Mint, ahogy kipukkadt az én királyságom, ebben a házban!

Nem ér, hogy nekem csak hajnali fél háromkor legyen biztonságos a kertbe kijutnom!

Akkor már végre elcsendesedik a ház, a gazda sem nyomogatja a számítógépet, és emelgeti a pálinkásüveget, örömében, bánatában, vagy egyáltalán. Kettő felé mindig abbahagyja, s ez jó. Addig én lapítok a fotelban, és amikor felhangzik a horkolása, na, akkor én már ugrom is. Fel a fotelra, a fotelból a hifi tetejére, pontosan, mindig oda, a lemezjátszó tetejére. Ez mindig egy koccanás, vagy kettő, mert kaparászom is kicsit, és akkor a gazda felesége, morogva ugyan, de kikászálódik az ágyból, és kienged az ablakon. Így megy ez már hónapok óta. Én csak kacagok magamban, mert ez az egyik bosszúm.

Ilyenkor Tapi a kutya mélyen alszik, ő is hangosan horkol, mint a gazda, pontosan elé szoktam érkezni a magas ablakból, gyorsan kicsit belelógatom a nyelvem a vizébe, aztán megjelölöm a területét a vizeletemmel, hadd bosszankodjon, és keressen hajnalban, amikor első ugatási rohama rájön. Addigra én már messze járok.

Nyáron, ha nyitva az ablak, akkor nem ébresztem koccantásommal a gazda feleségét, bár, mindig azonnal ébred. Olyan, mint én, minden neszre ébred, és reagál. Akkor a körutam, és gyors bosszúm után, visszaugrom a szobába, a nyitott ablakon át, mint aki jól végezte dolgát. Hiszen, ez igaz is, jól végeztem a dolgom!

Télen, pedig körbe megyek, és a közös hallban lévő, állandóan nyitva lévő bejárati ajtón besurranok, és a gazdáék lakásajtaja előtt várom, hogy reggel, amikor a gazda, munkába megy, hajnali ötkor, beengedjen.

Mindig megijed tőlem, amikor kilép az ajtón, épp rágyújt az első cigijére, a bőréből még szaglik az előző éjjel elfogyasztott pálinka, és én, pedig direkt a lábához ütődve, surranok be a hallból a bejárati ajtón át a lakásba.

És, persze, kacagok magamban, íme, itt egy másik hím, a gazda, akit sikerül a farkam köré tekerni.

Aztán megvárom, míg a gazda felesége felébred, és akkor dörgölőzöm a lábához rendesen, úgy, mint, amikor először megláttam, és mellészegődtem a Szabadság-hegyen.

Ott, a hegyen, rögtön éreztem, hogy szüksége van a szeretetemre, mert nagyon el volt keseredve, veszekedtek, a gazda bűzlött, bár akkor még nem tudtam, hogy ez az alkohol szaga. De azért a gazdának jár a jó pont, hogy ő volt, aki meggyőzte az asszonyt, hogy vigyenek haza, mert a gazda asszonya eléggé ódzkodott tőlem. Otthon aztán kerestek nekem egy dobozt és abban töltöttem az első éjjelt.

Kicsi voltam és rémült. Valahonnan kihajítottak, örültem, hogy megint emberek közelében lehetek, bár nagyon hiányzott a mamám és a papám, és a testvéreim. De, akkor ott eldöntöttem, hogy amiért elhoztak, akkor megpróbálom megkedvelni őket. Nekem sikerült, de a gazda feleségének ez nagyon nehezen ment.

Értettem én, sosem volt állata, nem tudta, milyen egy macskát szeretni, vagy a macska szeretetét elfogadni, amely jelen esetben az enyém, pedig én igazán nem is tudok szeretni, inkább, csak jelzésként, kiprovokálom azt, hogy rám figyeljenek, s, ha ez sikerült, akkor dorombolok. Olyan vagyok, mint a gyerekek, csak ők nem dorombolnak, kiabálnak, hogy a figyelmet magukra tereljék, aztán elszaladnak, mert látják, hogy elérték, azt amit szerettek volna.

Bizony, ennek már két éve.

Többek között ezért nem kapott meg engem egy hím sem!

Én nem leszek macskaanya!

Itt amúgy is már felesleges vagyok, hát akkor mi lenne az ivadékaimmal!

Az állatorvos hiába fente a kését, hogy kipakoljon az első alom után, hahaha, nem adtam meg neki ezt a boldogságot.

Most, ahogy itt ülök, gyönyörűség magamra pillantani!

Az ablakszárny üvegében visszatükröződöm, látom magam, érzem őseim vérét zubogni az ereimben. Gyönyörű, karcsú és fenséges maradtam. Senkivel sem találkoztam hajnali vándorlásaim során, aki, ilyen gyönyörű maradt kifejlett nősténymacskaként, mint én!

Mind behódolt a hímeknek, szültek, és dagadtak lettek és hagyták, hogy az állatorvos kipakolja őket.

A gazdájuk kezét nyalják, folyton dorombolnak, hogy kapjanak enni, inni, egyikük sem figyelt sosem arra, hogy tiszta folyóvizet igyon.

Én maradtam, az aki. Csiki, a gyönyörű.

De ez már tarthatatlan, tovább nem bírom, hiábavalónak érzem magam, bármily gyönyörű is vagyok, és bármit teszek, senki sem figyel rám!

Holnaptól átköltözöm a szomszéd lakásba, a gazda apjához és anyjához!

Messzebb leszek jó pár méterrel, Tapi kutyától, és remélem, hogy a szomszédban lakó öregek közül lesz, valaki, aki hajnalban kiereszt a bejárati ajtón, mert, ha nem, onnét is továbbállok.

Rónai Katalin
Rónai Katalin