sulh_640

Caelan Rhys: Sulh valósága

– Úgysem fogja megérteni! – mormolta alig érthetően maga elé Sulh az ablaknál állva. Tekintete üresen függött az óceán egy távoli, sötét pontján, mit sem törődve az ablakhoz közeli, élettől nyüzsgő sziklákkal.

A víztömeg mélyére hatoló napfény azúrkékje és a vibrálóan színpompás halak látványa máskor oly nyugtatóan hatott rá, de most rájuk sem tudott nézni. Dermedtnek érezte magát és a szobában rekedt levegőt is. Még a jobb kezében tartott cigaretta füstje is csak vontatottan tudott felfelé örvényleni erőtlenül lógó karja körül, mielőtt láthatatlanná zilálta az érzékelhetetlenül lassú légmozgás.

– Sulh nagyúr – lépett be egy elegánsan öltözött komornyik a szobába –, az édesanyja megérkezett. Bevezethetem?

– Igen. – válaszolt rekedten a jobb válla fölött. Remegő kézzel felemelte, majd nagyot szívott a cigarettából, miközben lassan megfordult és az íróasztala felé indult. Odaérve kifújta a letüdőzött füstöt és komótosan elnyomta a cigarettát a díszes, kristályból faragott hamutartóban.

– Füst és bűz. – billegett be egy idős nő a szobába a komornyik nyomában. – Mintha nem lenne belőle elég a felszínen.

– Neked is nagyon szép napot, anyám! – válaszolta Sulh egykedvűen.

– Nem is értem, mi a fenének füstölsz idelent, mint egy gyárkémény. – ragadt le a témánál az idős nő. – Nem bírod ki, míg visszaérsz a felszínre, ugye?

– Már elnyomtam. – válaszolta Sulh nyugalmat erőltetve magára. – Egyben elnézésedet kérem érte. Ha tudom, hogy ilyen korán jössz, nem gyújtok rá.

– Ugyan! – folytatta lemondó hangsúllyal az anyja – Ne is zavartasd magad! Elvégre teljesen helyénvaló, hogy tönkretedd az egészséged! Máskülönben még a segítségemre lehetnél idős napjaimra.

– Látod, éppen erről szeretnék beszélni veled. – tért Sulh a lényegre.

– Miért nem csodálkozom ezen?! – csattant fel az anyja, miközben körbesétált a szobában és undorral az arcán méregette a díszesen robosztus antik bútorokat.

– Mire célzol? – nézett rá Sulh szigorú tekintettel.

– Biztos alá akarsz íratni velem valami nyomorult nyilatkozatot, hogy azután már csak akkor kelljen hallanod rólam, amikor a halálomról értesítenek.

– Honnan szeded ezt a badarságot? – képedt el Sulh. – Soha nem akartam megszabadulni tőled.

– Jaj, fiam! – sóhajtott az anyja – Mi másra gondolhatnék azok után, hogy évekig felém se toltad az ábrázatodat.

– Minek mentem volna? Azért, hogy eggyel több alkalommal mondhasd nekem, hogy szégyent hozok a fejedre?

– Persze, kifogásod mindig van! – dünnyögte az anyja.

– Kifogás? Nem te mondogatod folyton, hogy minden találkozásunk után három nap és három éjjel zokogsz fájdalmadban? – emelte fel a hangját Sulh.

– És akkor mi van? – zsörtölődött az anyja. – Ez talán elég indok arra, hogy kirekessz az életedből, mint valami megunt bolhás dögöt?

– Soha nem rekesztettelek ki. Egyszerűen nem akartam fájdalmat okozni.

– Na szépen vagyunk! – rázta a fejét hitetlenül az anyja, miközben nagy nehezen leült a szoba közepén álló oroszlánlábú fotelbe.

– Nagyon kérlek, fejezzük ezt be! – mondta végül Sulh szigorúan, miközben megkerülte az íróasztalát. Immár védtelenül, hátul összekulcsolt kézzel állt az anyjával szemben.

– Azért kértem, hogy látogass meg, mert szeretnélek körbevezetni.

– Ugyan minek? – vágta oda foghegyről az anyja. – Nekem te ne dicsekedj! Jobban ismerlek, mint te saját magadat!

– Nem dicsekedni akarok. – válaszolt Sulh a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Építettem egy teljesen elkülöníthető lakórészt, amit szeretném, ha megnéznél, és elgondolkodnál rajta, hogy esetleg ideköltözz.

– Szóval a gyámságod alá akarsz helyezni. – károgott vissza az anyja. – Gondolhattam volna. Még azt sem tudod megvárni, hogy nyugodtan megdögöljek, máris akarod az örökséged. Szép, mondhatom!

– Miről beszélsz? – csattant fel Sulh dühösen.

– Mi másért akarnád, hogy élve hullámsírba temessem magam idelent?

– Mondjuk azért, mert az állandó felszíni zavargások miatt veszélybe kerülhet az életed! – kiabálta Sulh végképp türelmét veszítve.

– És TE akarsz engem megvédeni? – kacagott fel az anyja gúnyos hangon. – Magadat sem tudnád megvédeni, ha én nem állnék a hátad mögött!

– Hagyjuk. – mormogta Sulh alig hallhatóan az orra alá, majd lassan megfordult, visszasétált az asztala mögé és leroskadt a székébe.

– Nézz magadra! – folytatta a vénasszony levegőt sem véve, ám Sulh agya kikapcsolt. Arcát kezébe temetve nem hallotta többé a hozzá intézett monológot. Minek hallgassa? Tudta, hogy mi következik. Mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a mondatok és fenyegetések. Állítások, soha nem kérdések. Kérdőmondatok, amelyek nem várnak válaszra. Megállapítások, melyek igazságának egyetlen és megcáfolhatatlan alapköve maga a személy, akinek a szájából elhangzottak.

– Miért nem tudsz te is normális lenni, mint a többi ember? – hatolt át hirtelen a tudatát védő falon egy süvöltő hang.

– Mint a többi ember?! – pattant fel hirtelen a székéből ingerülten. – Mégis szerinted milyen a „többi ember”? Olyan, mint TE?

– Normális! – üvöltötte az anyja hajthatatlanul. – TE NEM VAGY NORMÁLIS!

– Normális? – kiabálta Sulh, elveszítve minden kontrollját. – Hogy lehetnék normális? Nézz rám! – kapta le hirtelen a fejéről a parókát. – Nincs egy szál szőrzet a fejemen. Nincs szempillám, nincs szemöldököm, nincs hajam. Nincsenek fülkagylóim, ezért úgy nézek ki, mint akinek kopoltyúk nőttek a feje oldalán. EZ szerinted normális?

– Ezzel azt akarod mondani, hogy minden az én hibám? – vinnyogott az anyja vérig sértődve.

– Nem! – üvöltötte Sulh magából kikelve. – Én soha nem mondtam ilyet! De fogd már fel egyszer és mindenkorra, hogy nem vagyok olyan, mint a „többi ember”! Soha nem is leszek!

– Értem. – csendesedett el az anyja. – Tehát egyem meg, amit főztem, igaz? Ez a hála, amiért életben hagytalak, és nem vetettelek el…

– Nehezedre esne legalább egyszer nem mártírként viselkedni? – kérdezte Sulh ingerülten.

– Fogd be a szád, te pimasz kis senki! – harsogta az anyja teli torokból, miközben fenyegetően felállt a fotelből. – Ha nem vagy elég okos ahhoz, hogy felfogd, hogy a javadat akarom, akkor nincs jogod ahhoz, hogy megítélj engem! Hogy jössz te ahhoz, hogy sértegess? Én hoztalak a világra, és embert akarok faragni belőled, mire magadra maradsz…

– Bocsáss meg anya. – szakította félbe Sulh, majd kihúzta az övéből a fegyvert. Egyenesen az anyja fejére célzott, és gondolkodás nélkül, szinte csukott szemmel meghúzta a ravaszt.

A golyó pörögve hasított át a közéjük szorult levegőrétegen, majd egy szempillantás alatt fúrta bele magát a nő koponyájába. Szemei felakadtak, mintha a homlokába csapódó ólomdarabot akarták volna utoljára látni. A lövedék erejétől hátracsapódó fej végül visszakényszerítette az egész testet abba a fotelbe, ahonnan az imént még élettel telve kelt fel.

Ám alig érte a párnákat az anyja porhüvelye, hirtelen hatalmas fényesség jelent meg a mellkasa közepén. Egy pillanatig látszódott csupán, majd hatalmas fénygömbbé robbant. A gömb végül néhány másodperc alatt végleg elhalványult, üresen hagyva maga után a fotelt, amelyben alig egy perce még a holttest feküdt.

– Reménytelen. – ült vissza Sulh a székébe, miközben hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán. Nehéz kézzel nyitotta ki az asztal fiókját, ahonnan papírt és tollat vett elő. Gondosan elhelyezte őket az asztalon, majd rövid töprengés után írni kezdett.

 

Drága Anyám!

Hálás vagyok, amiért elfogadtad a meghívásomat, de elnézésedet kell kérjem a váratlan távollétemért.

Kérlek, ebédelj meg, majd hagyd, hogy a komornyik elvezessen a számodra fenntartott lakosztályba. Remélem, otthon érzed majd magad mielőbbi visszatértemig.

Szerető fiad,

Sulh

 

Többször átolvasta a szavakat, hogy meggyőzze magát, helyesen cselekszik. Mikor végre elég erőt érzett magában, hogy útjára bocsássa a levelet, gondosan összehajtotta, elegáns borítékba tette, majd megnyomott egy arany színű gombot az íróasztala oldalán.

A gomb megnyomása után röviddel megjelent az ajtóban a komornyik. Látva, hogy Sulh az íróasztal mögött áll, sietős léptekkel odament.

– Kérem, olvassa ezt el. – kérte udvariasan Sulh, miközben átnyújtotta a levelet. – Mit gondol róla?

A komornyik kivette a levelet a borítékból, kimért mozdulatokkal széthajtotta, majd csendben végigfutott szemével a sorokon.

– Uram, biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte végül alázatosan.

– Nem tudom. – válaszolta Sulh elcsukló hangon. – Még a jelenet-szimulátor sem tudott olyan helyzetet létrehozni, amiben nem esünk egymásnak. De meg kell mentenem.

Caelan Rhys
Caelan Rhys