family-515530_1920

Szabó Magdi: Elköszönünk, újrakezdünk, továbbviszünk

Talán nem is olyan ritka jelenség, mint én mindig is gondoltam, hogy az ember lánya nem annyira van jó viszonyban az édesanyjával. Én mindig azt hittem, hogy mi egyedülállóan nem bírjuk egymást, de ahogy az évek múltak, sokan osztották meg velem nehézségeiket az édesanyjukhoz fűződő kapcsolatban. Azt hiszem lehetetlenség leírni itt néhány mondatban, hogy hol, milyen fokon nem tudtunk egymáshoz eltalálni. Érintőlegesen lehet elmondani pár gondolatot, de ami a mélyben lakozott, ahhoz talán soha senki nem férhet hozzá, még én sem.

Édesanyám végtelen takarékos, mindent többször felhasználó ember volt, aki soha semmit ki nem dobott, mindent mindig eltett, jó lesz az még valamire felkiáltással. Ezt az elvet sokan ismerjük, de édesanyám tökélyre fejlesztette a végrehajtását. Konyhaszekrényében pedáns rendben sorakoztak az egymásba fűzött, tisztára mosott tejfölös, rámás dobozok, szekrényében évtizedekre visszamenőleg lógtak a vállfákon a hatvanas évek blúzaitól kezdve a tavaly akciósan vásárolt télikabátig. Mindig tevékenykedett, takarított, foltozott, függönyt varrt, szivacsra párnahuzatot, festette az ablakokat, sikálta a követ. Előre gondolkozott, minden tárgynak újabb és újabb funkciót talált, átalakított, szabott, varrt és mindent gondosan eltett, dobozban, ládában, zacskóban, precízen összehajtva, szekrényben, pincében álltak vigyázzban a tárgyak határozott mozdulataitól.

Én nem ilyen vagyok. Mindent az utolsó pillanatban, kapkodva, ahogy éppen sikerül, oda teszek, megbocsáthatatlan rendetlenségben élve az életem. Spontánul, átgondolatlanul bízom az univerzum támogatásában a dolgok gondos előkészítése helyett. És végtelen rumli és rendetlenség van körülöttem. Időről időre erőfeszítést teszek a rend létrehozására, de tartós fenntartásában eddig mindig kudarcot vallottam. Szegény édesanyám mindenben biztosra menő lelkében ez borzasztó viharokat okozhatott, nagyon nehéz lehetett beengednie az örök rend és tisztaság birodalmába egy állandó káoszforrást. Én ezt persze nem láttam, hozzám csak az állandó szidás, feladatok halmaza és az el nem fogadás jutott el. Hogy semmi nem jó, ahogy én csinálom. Hogy bennem nem lehet bízni, mert mindent tönkreteszek.

Mikor beteg lett, valahogy akkor sosem tudtunk arról beszélni, hogy milyen is volt nekünk együtt kettesben az élet. Nagyon küzdött, nem volt alkalom elköszönni egymástól, az nem volt opció, hogy esetleg nem gyógyulna meg. Meg aztán az agy leépülése valahogy nem hozta az alkalmat az elköszönésre. Egyszerűen halt meg, nem is voltam ott. Itt maradtam a ki nem mondott szavakkal.

Nem szándékkal, de azért mégis megtaláltam valahogy a módját, hogy a lélek elköszönjön. Úgy alakult az élet, hogy beköltöztünk az édesanyám lakásába. És ideiglenesen használnom kellett az autóját. Olyan érdekes az emberi lélek, hogy egész életemben küzdöttem és harcoltam az ő életstílusa ellen, zavart, hogy hajtogatja a legapróbb műanyag zacskót is szép rendbe, hogy mindenből raktároz több életre való készletet. Mióta beköltöztünk a lakásába, szinte mindent úgy hagytam, ahogy ő használta, élvezem az ő raktározásának eredményeit, falatozom az általa fagyasztott élelmiszert, az eltett lekvárokat.

Ülök az autójában, vezetem azt ugyanazokba a boltokba, ahova ő járt gondosan megválogatva, hogy hol mi akciós, hol mi van éppen áron alul. Járom ugyanazokat a kis utcákat, ugyanabban a kocsiban, bevásárlást a gondosan hajtogatott műanyagzacskókba teszem, amelyeket még ő készített a kocsi ajtózsebébe. Kicsit, pár hétre úgy élek, mint ő, még valahogy az érzéseit is át tudom élni, szinte ott vagyok a kis életében vele. Élek a lakásában, ülök a foteljében, és kicsit talán valóban átélem azokat az érzéseket, amikkel ő élt. A sok hadakozás után, amit egymással folytattunk, egyszercsak megértettem, inkább átéltem az ő életének hétköznapjait, benne az egyedüllét, sokszor nyomasztó magányát. Most értek meg sok mindent, most értékelem igazán a lényét, erőfeszítéseit és ezekkel a napokkal, hetekkel a tárgyai, élete, lakása között, valahogy el is köszönök tőle. Én így búcsúzom.

Azt hiszem nagyon szerettük egymást, csak a sok sallang miatt, egyéniségünk hordaléka folytán pusztán nem találtuk azt az ösvényt, ami minket a másikhoz elvezetett volna. Az élet elmúlt, az egyéniség szétfoszlott, a csata egyik résztvevője kilépett a harcból. A szeretet megmaradt. Innen lehet az életet újra elkezdeni.

Szabó Magdi
Szabó Magdi