love-2042275_640

Rónai Katalin: A Lajos

Aliz nagyi születésnapja frenetikusra sikerült, mesélte barátnőm, amikor kémia óra után az ebédlőbe igyekeztünk. Ezt hallanod kell, nézd meg a képeket, milyen boldog a nagyanyám!

Láttad volna akkor, amikor átadtuk neki a meglepetést, a fotókönyvet, a róla készült fotókkal, és a beléírt megörökített történeteivel! Hú, a szemeit törölgette, szipogott, kacagott, sóhajtott, merengett, aztán azt kérdezte, miközben folyamatosan lapozgatta előre, hátra a kemény lapokat, mint aki valamit keres, de nem talál.

– Nem találok fotót Lajosról! Nem hiszem el, hogy nem meséltem nektek Lajosról!

Anyu épp akarta mondani neki, hogy mama, most ne, de mindannyian leintettük, mert Lajosról már hallottunk, de csak futólag, amikor Lajos valamelyik filmben felbukkant. Akkor nagyon sóhajtozott nagyi, de a történetét most kerekítette ki igazán.  És, akkor nagyi hozzákezdett:

Tündér Lala, így neveztem magamban, – merengett Aliz nagyi, – Tudjátok, akkortájt jelent meg Szabó Magda meseregénye újra.

Persze, ezt sosem mondtam neki, hogy ő az én Tündér Lalám. Lala, egy tündérfi, akiről kiderül, az, ami Tündérországban a legrosszabb, hogy tündér létére, emberszíve van. Lajosnak viszont ember létére volt tündérszíve. Segédszínészként dolgozott a Debreceni Csokonai Színházban, hajnalban vagont pakolt, később újságot hordott, a megélhetésért, esténként ott volt a masztix szagú öltözőben, a próbákon, leste a nagyokat, várta, hogy nyúlfarknyi szerepben valamikor felléphessen.

Debrecenben, a Tanítóképző a színház háta mögött, egy közös kerttel összekötve szinte szimbiózisban létezett. Amikor tavasszal a csicsergő diáklányokat már a parkba hívta szívük szava, sok csak látásból ismert fiatal színészpalánta a padokon elmerengve gyakorolta, magolta a szövegeket. Nem volt persze ez a kirajzás egyik fél szempontjából se véletlen, hiszen fel lehetett mérni a gólyákat, az éppen érettségi után a „nagyvárosba” kerülő falusi libuskákat, kiknek minden vágyuk az volt, hogy tanító néni legyen belőlük, szülőfalujuk iskolájában, vagy iskolai könyvtáros, akik mindenki megbecsül.

Abban is reménykedtek, sokaknak sikerült is, hogy a Cívisváros befogadja, elnyeli, és soha többet nem kell hajnalban tehenet fejni, disznót etetni, csirkéket fogdosni, a tyúkok alól a tojásokat kilopni. Vetekedett egymással a nagyvárosi lét és a farsangkor, húsvétkor, karácsonykor, kukoricafosztáskor megrendezett falunap, és a vágy, hogy mindegy, hogy hova, csak el onnan, mocorgásával.

Etelka tsz elnök lányaként, már teljes hozománnyal jött a nagyvárosba, nagykendős édesanyja, fekete, bokszos csizmás édesapja szeme fénye, hetekig lucskosra sírta kollégiumi szobában párnáját, a honvágytól.

Irén vasággyal együtt volt negyven kiló, ő boldogan lógott új barátaival a parkban, Etelka halálosan idegesítette, pedig ugyanabból a faluból érkeztek, mint barátnők. Ágnes vissza akarta kapni szülei jussát diplomája által, Mari még nem tudta, mit kezd majd, ha elvégzi, őt a nagyszülők nevelték, árva volt, se ott lenni, se visszamenni nem akart, Etelkával néha kórusban bőgtek. Figyeltem ezt a sokszínű társaságot, és a helyemet kerestem. Tudtam, hogy tanítani „népművelni” akarok, hiszen az új nemzedék, új egyéniségeket kíván. Tele voltam tervekkel, bár igazi nagy vágyaim mások számára titokban maradtak, méltatlan lett volna elfecsegni. Néhanapján titokban elszívtam egy cigit, mert akkor teljesen felnőttnek éreztem ezt az életet, lázadtam, minden és mindenki ellen. Ellenkeztem mindenkivel, aki meg akarta mondani nekem, hogy mit tegyek.

Ott, a parkban figyeltünk fel egymásra. Egy kollokvium után, a hiszti határán, kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, úgy rohantam ki az épületből. Tajtékoztam, épp, hogy átmentem. Az első tételt maximálisan megoldottam, aztán a tanárnő váratlanul egy tételsorban nem szereplő kérdést tett fel, amelyre nem tudtam a választ. Puff, kettes. Majd szétrobbantam, ezzel a lendülettel sodortam szinte magam alá a parkban békésen szerepét gyakorló Lajost.

Mindketten a földön kötöttünk ki, én ettől kijózanodtam, s kértem sűrűn elnézést a földre letepert fiútól. Aztán csak ültünk egymással szemben, ahova elsodortam magunkat. Lajos hamarabb magához tért, s mintha ez lenne a legtermészetesebb, kezet nyújtott, bemutatkozott, majd felhúzott a földről.

Ettől kezdve felborult az életem. Esténként bekísértem a színházba, délelőtt, amikor próbája volt lógtam az óráról, hogy összefussunk a próba szünetében, előadás után megvártam, hajnalban kilógtam a kollégiumból, hogy együtt vigyük ki az újságot, rettenetesen álmosan, kócosan, végigrohantunk a Blaháné utcát, a kollégium környékét, aztán én visszaosontam a kollégiumba, egy búcsúcsók után. A portán minden éjjel Lajos bácsi volt a portás, akivel megosztottam a druszája iránt érzett vonzalmamról szóló történeteimet, ezért mindig be és kiengedett, úgy, hogy senki sem tudta. Aztán fellopóztam a harmadikra, hogy elkészíthessem a reggelimet, és esetleg még fél órát alhassak az órák megkezdése előtt.

Lajosnak jobb volt, ilyenkor, ha nem ment vagont pakolni, alhatott még pár órát. Bár ahogy ismertem, egy órát a tükör előtt töltött, apródfrizuráját igazgatva, fésülgetve, lakkozva, „cirkuszkerítés” bajuszkáját fésülgetve.

Szerette magát nézegetni a tükörben, miközben teljes figyelme önmagán nyugodott. Ezért akart apró gyermekkora óta színész lenni, mocorgott benne az exhibicionizmus, amely szükséges ahhoz, hogy valaki színésszé váljon. Imádta saját magát, férfiasan mély hangját, megjelenését, fizimiskáját. Nemcsak belém, saját magába is szerelmes volt, és én még segítettem is ezt a fajta önimádatot azzal, hogy megnéztem az összes főpróbát, beültem az előadásokra, ha szerepelt benne, kikérdeztem tőle nyúlfarknyi szerepét, vagy vele dúdoltam zenéket, mert, ha nem is szerepelt a darabban, mindegyik produkciót kívülről fújta.

Édesapja férfiszabó, édesanyja háztartásbeli volt. Viszonylag korán vesztette el édesapját, akit nagyon szeretett, édesanyja ettől kezdve talpig feketében járt, és mindent elkövetett, hogy mindenkit elüldözzön, hőn szeretett fia közeléből. Szerencsénk az volt, hogy a mama koránfekvő és nagyothalló volt, így sokszor tudtán kívül kiszökött a Lajos, amikor szobája ablakára kavicsot hajítottam, ha nem a színház előtt randevúztunk.

Másfél évi boldog találkozások akkor ütköztek végképpen akadályba, amikor Lajos anyja, hogy a fiát több otthonlétre kényszerítse, beköltöztette a lakásukba édestestvérét, aki katonatiszt volt, és nagyon keményen elszámoltatott mindenkit. Ettől kezdve csak titokban találkozhattunk, gyakran érte küldte a színházhoz a nagybácsit, hogy együtt menjen vele haza.

Lajos nem lázadt, én viszont igen, ezért sokat veszekedtünk, ha napközben valahogy találkozhattunk. Mondta, pontosan tudja, az anyja zsarnokoskodik felette, és, hogy arra megy a játék, hogy minket szétszakítsanak. Azt mondta, nem tud mit tenni, ha nem engedelmeskedik, megakadályozzák, hogy ott legyen a színházban, amikor akar. Sírás, rívás nem számított, szakítás lett a vége.

Harminc évre rá, vidéken, egy színházi fesztiválon, megakadt a szemem a nevén. Ezen az estén övé volt a főszerep. Örültem rég vágyott sikerének, s arra gondoltam megvárom előadás után, a színészbejárónál. Amikor meglátott, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Két kávé, és két Unikum mellett azt gondoltuk, megpróbáltuk újra, akadályok nélkül. De a szerelem nem töltött káposzta, melegítve nem biztos, hogy jó lesz. Ebben a „még egyszer”-ben már csak nosztalgia volt. Csupán kérdések: emlékszel, akkor, és te, amikor?

Végül megbeszéltük, hogy egy év múlva egy másik fesztiválon újra találkozunk. Ez volt az a randevúm, amely a mai napig sem történt meg. Mindettől független, nekem ma is ő Tündér Lala, az én mesém Tündér Lalája, ő, pedig a mai napig a színpadnak, a színháznak, a szerepeknek él, neki az a tündérmese, amelyben ő Lala, az emberszívű tündér.

Rónai Katalin
Rónai Katalin