bavaria-2780698_640

Menyhártné Zana Éva: Metamorfózis, avagy egymás szemében…

(A történet, a szereplők a képzeletem szülöttei. Bármilyen hasonlóság élő személyekkel mégsem véletlen műve)

Alkonyodott. A szakadt felhők közt még fel-felbukkant a lenyugvó nap. Aludni térő varjak lepték el az eget. Olyanok voltak a sejtelmessé váló fényben, mint vihartól felkapott pörgő-forgó száraz falevelek. Nem is. Mint soha földet nem érő, hatalmas pelyhekben szállingózó fekete hóesés, melyet szél kavar a háztetők felett.

A parkban két nő sétáltatta a kutyáját, elmerülten beszélgettek.

– Bözsikém! Adjál tanácsot, mit tegyek? Ez a léha lány, a Rozi! Már kitérek a hitemből, nem tudom, mit csináljak vele

– Mi történt, Mári? Mit tett az a szerencsétlen már megint?

– Képzeld! Kíváncsi volt milyen a szex. Elment kirándulni egy csapat fiúval. Kipróbálta azzal, akibe szerelmes volt. Nem érzett semmit. Ki is ábrándult rögtön belőle. Aztán sorban, a többivel is. Azt mondta, éhes maradt a teste utána is, pedig sokan voltak… Ráadásul úgy néz ki, valamelyik fürge-ürge teherbe ejtette… Mi lesz így ebből a lányból? Az én gyerekem, de nem vagyok elfogult. Tudom, hogy nem szép. Soványnak sem mondanám. Okosnak meg végképp nem. Az iskolából is kimaradt. Mi lesz így vele? Kinek fog kelleni? Újra kéne kezdenie az életét, hátha az jobban sikerülne!!! El vagyok keseredve, nincs ötletem. Ha volnának még Bordélyházak, azt mondanám, menjen oda, tán megélne belőle. Az utcára nem küldhetem, sőt, arra kell vigyáznom, ne is kerüljön oda! Főleg „viselősen” ne…

– Márikám! Van egy ötletem! Adjuk férjhez! Hátha megkomolyodik!

– De kinek kell így?

– Nem kell a leendő férjnek mindent tudni, vagy ha igen fogadja el így a Rozit. Tudok is valakit. Emlékszel arra a furcsa párra, akik délutánonként megjelentek a városban, és összegyűjtötték a maradék ételeket iskolákból, éttermekből…? Tudod, lovasszekérrel! Igen, a holdvilágképű, ritkafogú, bugyuta, bandzsa pasi, meg a fekete varjú vénasszony, akinek kötés volt az egyik szemén, mint egy kalóznak. Vagy egy női Jumurdzsáknak! Hogy csúfolnák miatta a lányodat? Miért, így nem fogják? Azt tudod ugye, hogy a város szélén van a tanyájuk, és bár így a szekéren ülve szerencsétlen csóróknak gondolod őket, ők a leggazdagabbak a környéken. Tiborom volt náluk szerelni valamit, azt mesélte, palotájuk van. Hatalmas sertéstelepet üzemeltetnek, azoknak viszik a moslékot nap mint nap. Rengeteg állatuk van. Sok földjük, mindenfele… Persze ezt kevesen tudják. Nem lenne rossz dolga ott a Rozinak. Lehet, ha Jenő beleszerelmesedne, még dolgoznia sem kéne…

– Hát, ha így van, hozzál össze minket. Próbáljuk meg, sikerül-e összeboronálni őket.

Rozi őrjöngött, mikor meghallotta, mit tervez az anyja. Mikor kitombolta magát, és lehiggadt, a kevés eszével is rájött, számára nincs más megoldás.

Vasárnapra meg is beszélték a „háztűznézőt” Jenővel.

Az öregasszony tombolt, mi lesz ha az ő kicsi fia, Jencikéje beleszeret abba a rinyába? Jó füle volt, hallott ezt-azt, a domboldali hempergőzés híre is eljutott hozzá. Sejtette mire ez a nagy mézes-mázos sietség. De hát Jenőnek még nem sikerült nőt találni. Szenvedett is szegény, de a tanyájukra eddig nem engedett be senkit. A fia a sok dologtól sosem ért rá udvarolni. És hát valljuk be, nem ő volt a nők álma…Nem kövér, csak a magára aggatott büdös göncökben tűnik annak. Csupa izom, nagy darab ember, akár Liam Niesson, csak nem olyan jóvágású…, meg hát büdi is kicsit az állatok miatt. Csak ő tudta, hogy okos. Itt minden, amijük csak van, a Jenő eszének köszönhető. A moslékhordás is csak álca, hogy ne vessenek szemet arra mások, ami az övék.

Jenő is tudott a Roziról mindent. De nem bánta. Csak nő legyen végre az ágyában. Nagy várakozással készült. Alaposan lefürdött, nehogy az istállószag elriassza a vendégeit.

Roziék csak ámultak-bámultak mikor körbe vezették őket a gazdaságon. Nekik soha-de soha nem lenne a töredéke sem annak, amit itt láttak. A ház is valóban rászolgált a palota elnevezésre.

Rozi elszomorodott. Mit keresnek itt? A bárgyú fiú, a boszorka vénasszony kőgazdagok. Kinéznék innen.

Jenő kézenfogta Rozit, mikor látta, milyen szomorú. – Gyere, járjunk egyet, anyáink nélkül. Mondta.

Rozin fura bizsergés futott végig, ahogy Jenő hozzáért. Az istállók felé sétáltak.

Egy pajta ajtajánál a férfi elkapta, magához szorította, majd beterelte a helységbe, felsegítette a szénapadlásra, közben meg-megsimogatta a lány ringó fenekét. Leheveredtek a jóillatú szénában. Rozi meg sem mert moccanni, mert amit a magához szorításkor érzett, az bizony alaposan felforralta a vérét.

– Ide figyelj kislány. Mindent tudok rólad. Tudom a dombon hempergést a sok-sok fiúval, a viselősséged, és egyéb kalandjaidat. Tudom, nem a pénzemért vagy itt, nem is én vonzottalak ide. Kényszerhelyzetbe kerültél, a családod tőlem várja a megmentésedet. Segítek, hogy újra kezd az életed. Nem várom, hogy szeress érte. Te sem vagy a férfiak álma, én sem a nőké. Két szerencsétlen lélek. Tudnod kell, hogy nem beszélhetsz rólam, és arról, ami itt van, senkinek. A családod sem. Nem véletlenül élek így, ahogy a külvilág ismer.

Végig simított Rozin. A lány már nem a bárgyú fickót látta Jenőben. Annyira felkavarta az érintése, oda se figyelt, miket mond a férfi. Azt várta, mikor történik meg a csoda, amit az érzékei jeleztek.

Megsimogatta Jenő arcát, nem szólt semmit, csak hozzásimult, köré tekeredett… Ledobáltak magukról mindent. Rozi meglátta miért kerüli a férfi a nőket. Bizony volt mit csodálnia… A legtöbb nő sikítva menekült volna, neki viszont pont erre volt szüksége….

Az öreg pajta falai sosem láttak még ilyen vad ölelkezést, ekkora örömöt felszabadulni. Rozi teste végre jóllakott.

Egymásra vigyorogtak. Nevetve szedegették egymás hajából a szalmaszálakat.

Rozi döbbenten nézte a férfit. Jenő nem bandzsított. Nem volt bamba. Eltűnt a csandra foga, a kócos haja, a teste mint egy félistené…Végignézett magán is. Rút kiskacsából szépséges hattyú lett, ezt látta a férfi szemében.

Felöltöztek. Visszavették magukra a régi énjüket. Cinkosan összemosolyodtak. Kézenfogva visszamentek a házba.

Rozi ott maradt. Másnaptól ő kísérte Jenőt a lovasszekéren. Nem érdekelte mit mondanak az emberek, hogy csúfolják, és lenézik őket. Ütődötten vigyorogtak egymásra. Boldogok voltak.

Mikor megjelentek az égen a varjak, hogy aludni térjenek, ők megindultak kedvenc kuckójukba a szénapadlásra. Átadták egymásnak azt az örömöt, amit csak ők tudtak adni, és gyönyörködtek abban a szépségben, amit a szerelem varázsolt belőlük…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva