heart-2719081_640

Bodnár Gyöngyi: Egyedül

Mennék haza… de nincs kihez. Üres a lakás, nem vársz már többé… hiányzik a kabátod a fogasról, a cipőd az ajtó mellől, a kávés poharad a konyhapultról. Hiányzik a mosolyod, az érintésed, a szanaszét dobált ruhád látványa, a vitatkozások, a szenvedélyes kibékülések. Az együtt töltött nappalok és éjszakák.

Már csak az üres szekrény jelzi, hogy voltál valamikor.

Rád emlékeztet a konyhában a tányér, amiből nemrég még a vacsorádat etted, a fürdőszobában a törölköző, az előszobában a szekrény, de még a tévé távirányítója is. Szinte tapintható a csönd és fáj a hiányod.

A napok múlnak, hiányod kezdem megszokni. Már nem jutsz naponta eszembe, csak egyszer, és nem dobban meg a szívem egy tiédhez hasonló kabát láttán. A nappalok már elviselhetők, de az éjszaka még fáj. Még kereslek magam mellett, de a párnádon a parfümöd már rég nem érzem. Túl hosszú az éj és rövid a nappal.

Találkoztunk, boldogok voltunk, formáltuk a másikat, tanultunk egymástól, majd elváltak útjaink. Fájdalmas volt. Összetörtem. De minden nappal erősebb vagyok.

A világ nem szűnt meg létezni, csak az én világom borult össze. Mint a főnix madár, hamvaimból én is újjáéledek lassan, újra tündökölni fogok… bár már sosem leszek az, aki előtted voltam.

Új város, új lakás, új munka… nem tudtam ott maradni, ahol minden sarkon közös emlékeink szeletei lestek rám. Alattomosan támadtak, amikor nem számítottam rá. Most minden idegen. Ismeretlen utcák, emberek közt élem napjaim. Túlélek. Napról napra, percről percre. Olyan dolgokat teszek meg, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. Lassan rájövök, hogy nem is akarok a régi lenni.

Bodnár Gyöngyi