cross-2598300_640

Zsubrits Zsolt: Ilyenek is voltunk

Egy téli tájképen dolgozott a könyvbemutató utáni hetekben Ten. Valahogy nem találta meg azt az árnyalatot, ami az ablakon keresztül feltáruló kékes-fehéres, fagyottas hideget, mégis örömöt adó téli hangulatot fejezné ki leginkább. Keverte, hígította, vastagította a munkaszínt. Mégsem volt kedvére való, ami a vászonra kenődött belőle. Kissé csalódottan hagyta félbe a festést, és a laptopján bejelentkező friss üzenetekre terelte figyelmét, miután elmosta az ecseteket és a kezeit. Valamelyik chat-buborékban ismeretlen nő jelentkezett be Suzanne néven.

– Szia! Gratulálok a könyvedhez. Valahogy mindig is sejtettem, hogy ilyesmik mocorognak benned – és jött a mellbe vágó kérdés. – Akkor most boldog vagy, ugye?

Először nem vette olyan komolyan az éterből érkezett, hosszú világosbarna hajú, negyvenes, egy öt év körüli, hirtelenszőke hajú fiút ölelő mosolygós női arc mondatait. Na, újabb gratuláció. Megint egy gimis évfolyamtárs, akire nem nagyon emlékeszem – gondolta. De a kérdésen fennakadt. Hirtelen, minden ok nélkül, vidámmá változott, és alaposabban vette szemügyre a képen Suzannet.

Suzanne. Suzanne. Ja meg van. Ez az a lány lehet, akivel tankörtársak voltunk a képzőművészetin. Ennyire megváltozott volna azóta? – töprengett magában. Valahogy nem tudott teljesen fedésbe kerülni a róla elraktározott kép a most látott profiljával. Majd váratlanul előkerült fejéből egy kedves kis történet, amelyben Suzannevel és a többi csopi taggal együtt Felvidéken kirándultak második évfolyamos korukban. Idétlen és időtlen önfeledtség! Ó, fiatalság! Hú, de élvezte! Mennyire lelkesedett, akkori barátnője iránt. Az együtt töltött napok gondtalan, és vidámságtól hangos élményei, amelyhez Suzanne is társult, és szurkoltak nekünk, a többi évfolyambeli lánnyal egyetemben…Ő volna az? Suzanne? Csakugyan? Valami bizonytalanná tette. Nem érzett a szívében semmit. Egyáltalán nem volt megelégedve magával. Azért a szív, az a számtalanszor megtapasztalt tüzes, forró lávát ontó belső vulkánja, igazán elevenebb lehetne, ha rágondolok.

– Szia! Köszönöm a dicséreted. Igen. El kezdtem írogatni. Két-három évvel ezelőtt történtek olyan dolgok az életembe, amelyeket valahogyan fel kellett dolgozni. Tudod, a festés nem mindig alkalmas kifejezőeszköz. Vagy nálad nem így működik?

– Nem értelek. Sohasem festettem. Énekelek, ahogy akkor is, amikor megismerkedtünk.

Ten váratlanul elhúzta ujjait a billentyűzettől, és hátra dőlt kényelmes, erősen kopottas foteljében. Ekkor valami felindult a hasából, és a szívénél erőre kapott, arca pedig hirtelen elváltozott. Te jó ég! Hiszen ő SUZI! Hú! Az első szerelmem! Imbolyogva hajolt előre, majd köhécselt és nagyokat nyelt. Egyre rosszabbul kezdte magát érezni. Mint, amikor mindenféle italt önt le a torkán meggondolatlanul, és összevesznek gyomrában a pezsgők, pálinkák és száraz borok a kesernyés ízű sörökkel. Ismét nyelt, és mélyeket lélegzett. Aztán hamarjában írt egy válaszféleséget, hogy időt nyerjen. Szerencsére Suzanne kérdése kapóra jött. Tudta, ha rosszul érzi magát egy vitás helyzetben, akkor legjobb védekezés a támadás.

– Szia Suzanne! És te boldog vagy? Megtaláltad, ami után a szíved mindig vágyott?

– Igen, kedves Ten. Nagyon boldog vagyok. Boldog házasságban élek immár tizenöt éve. Bocs, de mennem kell. Majd holnap folytatom, ha nem zavarok. Szia!

A férfi megkönnyebbülve küldött egy sziát, és hálásan dőlt hátra foteljében. Még a szerencse is mellé szegődött ezekben a felettébb kínos percekben. Elnyújtózott, gyomrának émelygésétől próbált szabadulni. Ráncokat vont homlokára mindaz, ami történt. Ismét jól megnézte a lány fotóját. Kivont belőle minden feleslegesnek tűnő részletet: a kisfiút, a természeti környezetet, és csak Suzira összpontosított. Tényleg ő lenne az? Próbálta felfedezni arcában azokat a vonásokat, amelyek annyira megragadták sok-sok évvel ezelőtt. Erőlködött, hogy mindazt újból meglássa benne, amit valahol féltve őrzött magában, és egész eddig csipkerózsika álmukat aludták. De máris kezdtek előbukkanni a sötétből. Mohón fürkészte a szemeket a virtuális képen. Szerette volna viszont látni azt a két szép tengerkék szemet, amelyek a legelső alkalommal megigézték. Hirtelen meggondolatlanul felállt. Sok ecsetet és még több vázlatot magával sodort. Mégsem törődött velük. Egyenesen a hálószobába szaladt. A sarokban elhelyezett komód fiókjaiban kapkodva kotorászott. Legalább negyedórába telt, míg megtalálta a legalsó rekeszében, amit keresett. Egy zöld dossziét emelt magához, és idegesen lépegetett lefelé a műtermébe. A kedvenc ülőhelyén kezdte kibontani a mappát, majd heves mozdulatokkal lapozott tartalmában. Végre megtalálta, amit oly bőszen keresett. Szemeiben könnyek jelentek meg, ám nem foglalkozott velük, meg a lelkiállapotával sem. Csupán erre a lapra figyelt. Elolvasta a kéziratát, aztán remegő kézzel engedte el a megsárgult papírt. Végtelen szomorúság töltötte meg, ami ráadásul órákon át fogva is tartotta. Sőt egyfajta alaphangulatként nála vendégeskedett, mint egy nem várt rokon. Csak két nap múlva vette kezébe a billentyűzetet újra. Kissé szórakozottan fogott bele a gépelésbe.

– Kedves Suzanne. Vagy legyen inkább Suzi, mint sok-sok évvel ezelőtt?
Szívből örülök a jelentkezésednek. Elfoglalt vagyok mostanság. De nagyon érdekel, hogy mi van veled? Hogyan élsz? Mivel foglalkozol? Ki a párod? Van-e  gyerkőcöd? Ilyesmik?
Suzanne nem várakoztatta sokáig, félórán belül válaszolt.

– Szia Ten! Magamról annyit, hogy 1990-ben nyitottam meg a szívemet az Úr előtt. Itt Kanadában, a Pálfordulat Egyháznál. Mikor mi találkoztunk, még erősen a keresési fázisban voltam, de a baráti köröd, ahová te tartoztál, bár nagyon szerettem ott mindenkit, nekem nem volt elég életszerű, és főleg az ujjongó öröm hiányzott az egészből. Mikor megtértem, végtelen nyugalom, határtalan és kirobbanó örömöt éreztem, mert betöltötte az egész valómat a Szent Szellem. A BIBLIÁT, addig nem értettem, de a Szellemmel való találkozás után életre kelt, és nekem ez nem vallás, vagy rituálé azóta se, hanem élő valóság, és Istennel való együttélés, és üzeneteinek “hallására” való képesség, amit persze azért, mint mindent, művelni, csiszolni, fejleszteni kell. Mikor megtértem, azonnal tudtam, hogy meg vannak bocsátva a bűneim, és kapok kegyelmet és erőt a tisztasághoz, mert valóságos szabadulást éltem meg, és a “kísértő” nem férhetett hozzám. Most, hogy elkezdtem írni erről… igen, tudom, hogy hosszú story ez. Nehezen tömörítem, és talán nem tudom mindig oly szépen kifejezni mit érzek, mint szeretném.  Majd. Tényleg, talán jó lenne egyszer találkozni személyesen is. Szeretnék még Tőled, addig is, bocsánatot kérni a” régi”, Suzis viselkedésért, ha megbántottalak egykor. Nem akartam fájdalmat okozni, de éretlen voltam akkor még nagyon, na és megtéretlen… Talán, ha nem untatlak, majd még folytatom, annyit, hogy boldog házasságban élek és van egy öt éves kisfiam, akinek a foganása igazi CSODA, majd erről is… ISTEN ÁLDJON, addig is! Kérlek, írj magadról!

– Kedves Suzi! Nagyon köszönöm őszinte soraidat. Igazán hálás vagyok nyitottságodért és érdeklődésedért. Én is tanulatlan és tapasztalatokra vágyó fiatal voltam akkoriban, amikor összehozott minket a nagybetűs élet. Később haragudtam rád és nagyon szíven szúrt, ahogyan elváltak útjaink. Aztán valahogy a felejtés homályába burkolózott be a közös múltunk. A naivságunk. Most már tisztább a szívem, és megbocsátottam magamnak. Neked, másoknak. Rájöttem, hogy amíg a szívemben haragot érzek, addig nem tudok szeretni, sem megbocsátani őszintén. Így voltam ezzel a veled történt, tiszavirág életű viszonyunkkal is. Most örülök, hogy minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. Némiképp büszke vagyok arra, a férfiúi hiúságomnak jót tett,  a tőled kapott összes mosoly, kedvesség, törődés és egyéb klassz dolog. Valahogy nem lennék az, aki vagyok, ha nem kapom meg mindazt tőled, amit nyújtottál. Ezért végtelenül hálás vagyok Neked, és természetesen a nagybetűsnek. Köszönöm, hogy szerettél. Örülök, hogy voltál nekem. Kicsit nehéz összeszedetten mindarról beszámolni, ami a húszas éveimtől mostanáig megtörtént, mindarról, amit megéltem, megkaptam az élettől. Az örömökről, pofonokról. Egy biztos. A szívem nekem is megnyílt, és most már arra, a belső hangra és belső tapasztalásra figyelek és hallgatok elsősorban, amelyik szeret, kényeztet, erősít. Hála a Mindenségnek ezért! És nem árt, ha tudod, hogy már nem hiszek valamiféle jóságos istenben, egyházakban, vallásokban még kevésbé. Kiráz a hideg a tanítóktól, önjelölt prófétáktól.  Magamban hiszek, abban, aki figyel és érez. Annak, aki van és elfogadja, azt, ami van épp. Más. Küldök egy képet. Fogadd barátságom jeléül.  Szép estét! Az elküldött csatolmány egy tóparti festmény, amelyen a nádasból kikandikáló vadrécék a felkelő Napot kémlelik. A távolban hegyek és dombok szürkés – barna körvonalai váltakoznak, ahogy a narancssárga és tűzpiros a Napban, ami az alkotás központi, leglényegesebb részlete lehetett.

Suzanne chat – válasza erre:

– Drága Ten!

Köszönöm a szavaidat… S nem tudom  most sírnom vagy nevetnem kellene-e…, hogy találtam vagy veszítettem-e? Köszönöm, hogy haragudtál, mert éreztél. Köszönöm, hogy megbocsátottál, mert szerettél. S csak azt akarom, hogy tudd, nekem sem volt mindegy akkor Veled. Megijedtem, mert túl mélyre találtál, és gyáva voltam vállalni, hogy ez az igazság. A szüleim válófélben voltak akkor már, bár te biztosan nem sokat érzékeltél ebből.  El is váltak nem sokkal később. Én meg egy több éve tartó kapcsolat és közted hezitáltam.  Bár gyermekkori és gyermeki volt a másik fiúval való viszonyom, ami inkább az egymásba növésről szólt, mint szerelemről. Remélem érted. Én nem akartam, amit apám, lecserélni, mint egy tárgyat, ki addig hozzám tartozott egy szebb érzésért, és a látszatbiztonságot választottam az igazság helyett. Ő nem lett a férjem különben, de később ő is megtért, hála az Úrnak. Örülök, hogy erre a rég hiányzott vallomásra pontot tehetek. Isten már rég feloldotta, de valami azt súgta, ez még így nem teljes. S biztos van abban is bölcsesség, hogy miért most, ennyi év után. Mert talán már erős bennünk az Isten Szelleme. Őrülök, hogy boldog vagy. Köszönöm a küldött festményt. Nagyon szép. De bocsáss meg. Kicsit meglepődtem. Hogy is írjam, hogy ne értsd félre. Nem akarok olyan emberrel levelezni, aki nem az Úr útján jár. Mármint, hogy nem a Biblia tanításait követi. Szerintem, itt zárjuk is le a chatezést. További sikereket neked. Üdvözlettel: Suzanne.

A férfi nem hitt a laptopjának. Idővel esett csak le a hályog a szeméről. Kiszakadt belőle egy olyan rész, ami addig kizárólagosan hozzá tartozott. Mintha olyant vettek volna el tőle, amit pedig örökre neki adtak. Ebben az ellentmondásban, ebben az igazságtalanságában, iszonyúan fájt a lelke, a belsője. A mindene.

Aznap éjjel nehezen tért nyugovóra Ten, később távol mindentől ébredt az álmok földjén…

Futott, loholt Ten. Menekült. Vissza se nézett. Nem akart lassítani. Csak előre! Gyerünk tovább! Addig folytatta ezt az erőltetett izommunkát, míg annyira elfáradt, hogy jártányi ereje sem maradt. Nem hogy futni, de lépni is alig bírt. Egy idő után aztán elfogyott az aszfalt a lábai alatt.  Murvás, és földes útszakasz következett. Előtte, az utolsó kanyar után, toronymagasan hegy emelkedett. Fejvesztve szaladt tovább. Egyszer csak megtorpant, mintha meggondolta volna magát. Neki gyürkőzött és felkapaszkodott a hegy megmászhatónak vélt oldalára. Kiálló, éles kövek közt bukdácsolt fölfelé. Lábait idővel felsértették a durva kavicsok, sziklák, szúrós növényszárak. Néha megbicsaklott, többször elesett, és mindig talpra állt. Nem törődött a sebeivel, a vérzéssel. Egyszer csak beomlott a lába alatti földdarab, és a hegy gyomrában találta magát. Zuhanás közben tehetetlenül és kétségbeesetten, esetlenül kapálózott, mint az úszni nem tudó gyerek, mikor először kerül mély vízbe. Egyensúlyából kibillenve, nem tervezett oldalra borulással fejét beverte egy jókora sziklába. Pillanatok alatt elvesztette eszméletét. Órák múlva tért magához, egy ismeretlen helyen. Körülötte sürgő-forgó, szebbnél szebb hölgyek pusmogtak, pipiskedtek, és nesztelenül végezték dolgukat. Mint a szorgos hangyák, némán tettek-vettek. Ez a békés egyhangúság zavarni kezdte a balesetéből magához tért férfit. Sajgó, véraláfutásos végtagjait próbálta megmozdítani. Mindhiába. Feje zúgott, tompa, mély fájdalom hasított a homlokába. Fel akart ülni. Nem ment. Akkor vette észre, hogy lekötözték végtagjait. Segítségért kiáltott, de csak halk, szánalmas nyöszörgésre telt tőle. Szájában egy éktelenül büdös rongydarab zárta el a hangok és levegő útját. Felhagyott a fészkelődéssel, de úgyis hiába. Legalább a kezei-lábai nem voltak kitéve újabb sérüléseknek. Sajgott az egész teste. Fejébe tolultak a zabolázatlan gondolatok. Nem tudta hamarjában eldönteni, mi is a nagyobb baja. Az eszeveszett ámokfutásából eredő horzsolásai, sebei, vagy hogy lekötözték. Iszonyúan kiszolgáltatottnak érezte magát. Körbe pislantott. Farakások mindenhol. Szanaszét dobált főzőedények, poharak, evőeszközök rondították el az egyébként barátságosnak tűnő helységet. Kósza fénycsík vetült a hófehér falra. Mást nem láthatott korlátozottsága miatt. A levegőben friss mészszag és levendula illat terjedt. Egyre nyugtalanabbá vált. Ingerülten ráncigálta a kötelekkel bilincsbe vert csuklóit. – Hol vagyok? Kik ezek?- kúsztak elméjébe a félelemtől vezérelt gondolatok. Orrán szaporán vette a hideg, páradús levegőt. Mintha egy rossz álom az álomban lett volna. Áldozatnak érezte magát, akinek semmi esélye a szabadulásra. Valamiért dühössé vált. Miért kellett nekem ész nélkül otthagyni csapot-papot? Türelmetlenül rázta meg egyik lábfejét, hátha lazíthat szorításán. De mindhiába. Helyzete egyre reménytelenebbé vált. Lassan elfogadta ezt a természetellenes állapotot. Már nyugtató csend honolt mindenütt.

Az álma itt végéhez ért, ahogy a regény is befejeződik az utolsó lapon. Csatakosan, riadtan ébredt, de könnyebbnek érezte magát. Meg békésnek. Mosolyogva konstatálta, hogy valamit félre értett korábban.

 

Zsubrits Zsolt
Zsubrits Zsolt