tojasarcok

Caelan Rhys: Tojásarcok

– Drágám, megjöttem! – lépett be Pito az ajtón. A táskája rutinosan szusszant a lába mellett, kabátja a fogasra került. Kényelmes mozdulatokkal letekerte a nyakából a sálat, lehúzta fejéről a kötött sapkáját, és a megszokott módon a kabátja ujjába tűrte mindkettőt.

– Hahó! Van itt valaki? – kérdezte végül, miközben nem tudta, merre induljon a lakásban. Tőle jobbra volt a nappali, balra a konyha bejárata, és mindkettőből fény szűrődött ki az előszobába.

– Persze! Itt vagyok a konyhában! – felelt késlekedés nélkül egy kislányos hang.

Pito felkapta a földön türelmesen várakozó táskáját, és elindult a hang irányába.

– Ó, annyira örülök, hogy már itthon vagy! – ugrott a nyakába Polli a konyhaajtóban. – Hogyhogy ilyen korán jöttél? Későbbre vártalak.

– Azt látom – forgatta a szemét Pito zavartan, miközben próbálta óvatosan lefejteni magáról Polli szorosan ölelő karjait. – Elmenjek? Látom, nagy munkában vagy.

– Jaj, ne legyél már ilyen undok. Csak egy kis meglepetés készül! – válaszolta Polli kuncogva.

– Hát, azt hiszem, az így is sikerült – kerekedett ki Pito szeme, ahogy Pollit a saját lábára állítva képes volt végre teljes egészében áttekinteni a konyhát. – Mit keres itt ez a rengeteg tojás?

– Hááát… – dadogott Polli –, …nem is olyan sok. Csak ezerötszázhatvanhét darab. Szerinted sok?

– Attól függ – mondta Pito, majd nagyot nyelt, mint aki inkább nyeli le az első gondolatát, minthogy kimondaná. – Mi a terved velük?

– Gyere! – ragadta meg Polli Pito kezét válasz nélkül, majd a konyhaasztalhoz húzta. – Ha már itt vagy, igazán segíthetnél!

– Mégis miben? – nézett csodálkozva Pito Pollira.

– Ülj le! – mondta Polli, miközben kihúzta a Pitohoz legközelebbi széket a konyhaasztal alól. Pito csendben szót fogadott, és változatlanul merev tekintettel nézte, ahogy Polli nyüzsög az asztal körül.

– Tessék, egy filc. Az a cél, hogy minél többféle arcot rajzoljunk a tojásokra. Nem baj, ha valamelyikből több van, de ne legyen mind egyforma.

– De minek? – kérdezte Pito állhatatosan. Nehéz napja volt és nem volt biztos benne, hogy részt akar venni párja grandiózus vállalkozásában.

– Jaj, ne kérdezősködj már annyit, csak segíts – nyafogott Polli. – Lécci, ne rontsd el a meglepetésemet!

– Rendben – mosolyodott el Pito. Valami azt súgta neki, hogy sehogy nem tudja kikerülni, hogy részt vegyen Polli tervében, így jobbnak látta, ha beadja a derekát és a frontvonalban marad.

A város összes macskája nyugovóra tért, mire végeztek a feladattal. Pitoban már csak két dolog tartotta a lelket. Az egyik Polli töretlen frissessége és lelkesedése volt, így akármilyen fáradtnak is érezte magát, erőt adott neki, hogy örömet okozhat Pollinak. A másik, hogy Polli kifogyhatatlan lelkesedését látva minden perccel egyre jobban és jobban furdalta a kíváncsiság, hogy vajon mire kellhet neki az ezerötszázhatvanhét darab megszemélyesített tojás.

– Nos? – fordult vörös szemekkel Polli felé, miközben az utolsó megrajzolt tojást is visszatette a tojástartóba.

– Tényleg érdekel? – kacérkodott Polli.

– Drágám, ha elhiszed, hogy reggel hatig fennmaradok csak azért, hogy minden ok nélkül arcokat rajzolgassak ezerötszázhatvanhét tojásra, akkor naivabb vagy, mint képzeltem – válaszolt Pito tettetett szigorral.

– Szóval… – kezdett bele Polli nagyon lassan –, annyira bánt, amikor azt mondod, hogy kifejezéstelen az arcom. Ezért azt találtam ki, hogy ilyenkor egy megfelelő arcot viselő tojást fogok a fejedhez vágni.

– Hogy mondtad? – pattant fel Pito, mint akinek meggyulladt a széke.

– Most csak viccelsz, ugye?! – kiáltott fel, majd kidülledt szemmel hátrálni kezdett. – Azért rajzolgattam egész éjszaka tojásokat, hogy aztán engem dobálj meg velük?

– Neeeeeeeeeeeeem! Dehogyis! – állt fel Polli is a székből. – Csakis akkor akarom őket használni, ha megint azzal piszkálsz, hogy fa arcom van.

– De Polli! Ezerötszázhatvanhét tojást? – kérdezte Pito, közel a kétségbeeséshez. – Nem is hozom fel ezt ilyen sokszor! Megzápult tojásokat akarsz hajigálni a lakásban?!

– Az lesz aztán csak igazán emlékezetes, nem igaz? – kérdezett vissza Polli félig határozott, félig incselkedő hangon.

Pito zavartan matatott a zsebeiben. Tekintete az órájára siklott, aztán igazgatni kezdte a tegnap reggel óta viselt inge gallérját és a meglazított nyakkendőjét. Úgy érezte, hogy elszorul a torka és minden agytekervénye csak azon dolgozik, hogy kiutat találjon ebből a rémálomból.

Ekkor megszólalt az ajtócsengő. Erőteljes, rekedtes hangjára Pito minden izma összerándult. Homlokán gyöngyökben jelentek meg a verítékcseppek, és valósággal földbe gyökerezett a lába.

– Drágám, kinyitnád az ajtót? Addig én csinálok egy kávét – hallotta Polli csilingelő hangját.

– Persze – szólt vissza Pito, némi nyugalmat erőltetve magára.

Bizonytalan léptekkel indult el az ajtó felé, majd reszkető kézzel kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére a folyosón több tucat tizenéves gyerek tolongott, zsongva és nyüzsögve.

– Csak nem akartok beköltözni? – szaladt ki a száján meglepetésében. Úgy érezte, hogy nincs ereje tovább küzdeni. Ez úgyis csak valami rettenetes álom, gondolta, amire ébredés után talán emlékezni sem fog.

– Jaj, de vicces kedvében van! Jó reggelt kívánok! – nevette el magát egy középkorú nő, aki hirtelen a küszöb elé lépett a gyerekek mellől.

– Csak a tojásokért jöttünk, és már itt sem vagyunk. Jöhetünk? – kérdezte a hölgy mosolygósan.

– Mikért? – sápadt el Pito. Remélte, hogy a mai reggel már nem tartogat több meglepetést, de el kellett ismernie, hogy tévedett.

– Persze, jöjjenek csak! – kiáltott ki Polli a konyhából a legbarátságosabb hangján.

A hangjára a gyerekek libasorban elindultak egyenesen a konyhába. Polli mindegyiküknek a kezébe adott két tálca tojást, amivel vidáman masíroztak kifelé a lakásból.

– El sem tudom mondani, hogy mekkora segítség ez nekünk! – állt meg a hölgy Pito mellett az előszobában, hogy szemmel tartsa a gyerekeket.

– Nem is tudom, hogyan tudtunk volna ennyi szépen megrajzolt tojást elkészíteni egyetlen nap alatt a kedves felesége segítsége nélkül. Márpedig megfelelő díszlet nélkül még egy iskolai színdarab sem az igazi! – fecsegett a hölgy.

Pito kikerekedett szemekkel, nagyon lassan a hölgy felé fordult.

– Az ön felesége egy igazi angyal! – mosolygott bele a hölgy Pito szemébe.

– Kétségtelenül – hörögte Pito alig hallhatóan.

– Hát még egyszer, rendkívül hálásak vagyunk a segítségükért! – búcsúzott a hölgy, miután az utolsó gyerek is kilépett a lakásból.

– További nagyon szép napot! – szólt vissza a folyosóról, és határozott léptekkel a gyerekek után robogott.

Pito csak állt, teljesen megbabonázva. Még mindig a nyitott ajtó kilincsét szorongatta, mintha az lenne az egyedüli kapocs a valósághoz. A feje zsongott, nem hallotta a saját gondolatait sem.

– Nem csukod be az ajtót? – kérdezte Polli a konyhából.

– De – engedelmeskedett Pito gépiesen, ám mint akit a kilincshez ragasztottak, nem tágított az ajtótól. Tekintete homályos volt, arca csillogott az izzadságtól.

– Egy bögre kávé? – tipegett ki Polli a konyhából, kezében egy-egy bögre illatos, friss kávét tartva.

Pito fátyolos tekintettel nézett Pollira, aki az egyik bögrét egyenesen felé nyújtotta. Édes, kislányos mosolya békét sugárzott, és Pito nem tudta, még mindig álmodik, vagy ez már a valóság.

– Pont olyan, amilyennek szereted – biztatta Polli. Látva a bizonytalanságát közelebb lépett, és puha csókot lehelt Pito elgyötört arcára.

– Szeretlek, te bolond! – suttogta meleg hangon. – De ezért van még ott tojás, ahonnan ezek jöttek!

 

Caelan Rhys
Caelan Rhys