bw-934485_640

Rónai Katalin: Szavak

Tulajdonképpen elég egy mondat.

Mindig elég egy mondat, na, jó, kettő…

– Elhavazódtam, nem tudunk most sem találkozni, de tudd, lélekben mindig veled.

Ennyi kellene csupán, s ettől már meg is nyugszik, és elengedi a görcsös ragaszkodást, hogy majd nekik elmondja, hogy majd ők segítenek a gondolatok bonyolult rengetegében eligazodni, hogy ők lesznek, akik által a kétségek erdejében meglátja a fényt, ahogy régen, mert ők aztán látják, mert figyelnek, mert szeretik vagy csak, mert egyszerűen ott vannak.

Egy mondat, egy szó, egy gondolatban megfogalmazott, és bármilyen virtuális fórumon elküldött ölelés elég, hogy megnyugodjon.

De mindezek nélkül gondolataiban ott a kétség, hogy eszükbe jut-e, hogy létezik-e még lelkük bugyraiban, hogy ott van-e két csillogó szeme homlokuk ráncai mögött, felrémlik-e az arca, a közös kacagás, az el nem sírt könnyek, az egymásba kapaszkodás, és az a sikítás, amely kiszakadt belőlük a zarándoklat végén, kiérve a fényre, a véget nem érő ködből való kikecmergés után.

 

Most épp, ahogy a pszichológusához igyekszik, mérlegeli az elmúlt hetek témáit.

De mindig ugyanoda jut.

Beszéltek az anyáról, a csalódások mérgező hatásairól, házassága anomáliáiról, a ki nem okádott sérelmekről, az agresszivitásról, a bent rekedt, üvöltő sírás hiányáról, szeretethiányról, csak a ki nem mondott szavak hiányából eredő félreértésekről nem.

A szavakról, amelyek, ha vigasztaló, becéző, simogató, lágy, meleg, figyelmes, vigyázó, tetterős, meleg, támogató szavak, csodás energiákkal töltik fel a testet, lelket, azonban, ha vádló, bántó, ostorként pattogó, lekezelő, megalázó, figyelemelterelő, sunyi, gonosz a szó, az a gerinc mélyére, a csigolyák közé hatol, görbévé, roggyanttá, rémültté, energiavesztessé tesz.

Megyünk, haladunk, valamit mindig kibontunk, de mindig csak egyhelyben toporgunk.

Érti már, hogy Amerikában miért is járnak hetente pszichológushoz azok, akik megtehetik anyagi forrásaik adományaként, de azt is érzi, hogy mennyivel jobb lenne a tulajdonképpen teljesen idegen pszichológus helyett a barátoknak, úgy, mint régen, a pubban egy ital mellett, akár éjszakába nyúlóan mesélni. Meghallgatni a többiek történeteit, és azt érezni, hogy igen, általuk, az többiek történetei alapján ő is talál megoldást.

Mindig volt a csapat, mindig kellett egy csapat, akikkel szinte együtt lélegzett, akikkel nem volt titkuk egymás előtt, akikkel együtt tervezték a jövőt, miközben mesélték a történeteiket, régmúltról.

Év vége közeledtével, pedig mindig elkészült a képekből összeállított, montázsként a lakása díszeként funkcionáló tervező, amelyet együtt nagy röhögések közepette készítettek, immár évek hosszú során át, egészen addig, amíg a halál megjelenése a csapatban, a rémület, hogy bárkivel megtörténhet, hogy hirtelen eltávozik, szét nem rebbentette a közös alkalmakat, a szilveszterkor közösen készülő „NAGY ÉVTERVEZŐT”.

Ezután másfajta csoportok tagjává vált. Voltak, akik a jelene részeivé váltak, akikkel együtt figyelte magát, önismereti, spirituális, munkahelyi tanfolyamok során, figyelte, hogyan alakul a személyisége, hogy fejlődik benne a csoportszellem hatására az a lélek, ami ő.

De ez már nem volt ugyanaz.

Bár a tanfolyamokkal több lett, és ezzel az új tudással, és az újabban megszerzett bizonyossággal, hogy mégis lehet másik csapat is, talán lesz még olyan csapat, alakult egyre jobban a családi élete, a munkái, a szerelemei, a teremtés apró csodái, így szelídült a főnök, így nézte meg mindig a legújabb filmet, talált megbízható szakembereket, jól funkcionáló az éttermet, színházat, mozit, kütyüket.

Hát végül is ők ajánlották a pszichológust is, és el is fogadta, hogy felkeres egyet az ajánlottak közük,

Mert észrevette, hogy megint fél, hogy fél a visszautasítástól, attól, hogy kirekesztődik.

Fél attól, hogy azt érzi majd, – mint gyermekkorában, amikor a barátnői sutyorogtak, és néha ránéztek, hogy róla beszélnek, – hogy sehova sem tartozik, megint.

Fél, hogy elvesztheti azt a belső hitet, és értékrendet, amely már belső erejévé vált az elmúlt évek során, a helyet, amelyre úgy érzi felküzdötté magát, önmagában, és a külvilágban.

Ekkor érezte meg, hogy a félelmei zsigerből érkeznek, és beszélni kell róluk, ha nem mondja ki, ha nem veszi fel vele a harcot, a legváratlanabb pillanatokban óriásira nőve összekapcsolódik a bántó szavak erdeivel, és ugyanoda költözik be a gerinc csigolyái közé, még görbébbé, még sérülékenyebbé teszi őt.

És akkor megalkotta a saját mondatait.

Mert ráébredt, hogy saját magának kell elmondania azt, amit senkinek sem tud, hogy a saját gerincéből önmagának kell kiűzni a csigolyák résiben megbújó bántó szavak és félelmek energiáit, hogy ezek nélkül tervezhesse lépteit, akár merre is jár.

Másnap saját montázst készített, boldog örömmel, és kezében a következő év terveit, energiáit megmutató faliképpel állított be a legközelebbi ülésre, mert akkor már tudta, amit addig is tudott, hogy ő, az EMBER tervez, és ő, az EMBER is végez, mert saját maga nélkül sehova sem vezet az út.

Rónai Katalin
Rónai Katalin