P5090009

Perluszné Villányi Julianna: Honnan nézzük?

Ellátogattam a hegyre. Itt éltem sokáig a gyermekkoromat itt töltöttem. Az erdőt is jól ismertem. Télen szánkóztunk ha esett a hó. Mi gyerekek alig vártuk, hogy ott száguldoztunk, akkor még itt szinte semmi forgalom nem volt itt, így háboríthatatlanul élvezhettük. Nyáron meg nagyokat kirándultunk, gombát, virágot szedtünk. Most szinte rá se ismerek a helyre. Az erdő teljesen visszahúzódott. A fák helyén már házak, kacsalábon forgó paloták nőttek. Egészen elbizonytalanodok, talán nem is jó helyen járok?
A kanyar után már ismerősebb a táj.

Jé – ez a ház, csak nem?

A múlt ködéből felsejlik egy ház, kis takaros ház a kerteben virágok, hátul tyúkok lármáztak, itt lakott az egyik osztálytársam.
Ez a ház már csak árnyéka a réginek, kidőlt-bedőlt kerítés, a kertet gaz uralja, a házra is ráférne egy felújítás.

A ház előtt a széken, kissé szakadt pólós éppen egy üveg sörrel barátkozik.
Csak nem?- villan belém. Nincs időm töprengeni. Megszólít.

– Ugye nem idevalósi?

– Nem, nem! – mondom ijedten.

– Gondoltam. Akkor mit csinál itt?

– No ugye milyen szép itt minden? Én már több, mint ötven éve itt élek.

– Nagyon szép, nagyon szép! – bólogatok.

– Tudja egy időben azért nem mindig laktam itt.

– Nem itt? Hanem hol?

– Egy nagy vállalatnál voltam igazgató, hanem ez a gazdasági válság? Csődbe mentünk. Így azután visszajöttem a szülői házban.

– Ez elég szomorú.

– Ha ismert volna engem gyerekkoromban, nem akarok dicsekedni de majdnem én voltam a legjobb tanuló az osztályban, nálam okosabb kevés akadt. – dicsekszik és fürkészen néz rám.

Egyszerűen belém reked a szó, most már biztosan tudom ki ez a fiú. Tudom ki, aki csak átbukdácsolt az egyik osztályból a másikba.
Ennyi önfényezés után mégis csak rákérdezek.

– És most? Asszony, gyerek? Elégedett?

Dacosan rántja fel lecsúszni készülő nadrágját.

– Hát persze! Elégedett vagyok! Mindenem megvan.- Karjával nagy kört ír le mutatva a birodalmát.- család az nincs! Minek, megvagyok én egyedül is.

Nagyot húz a sörösüvegből.

– Minden jót.- Motyogom.

Visszafordulok ahonnan jöttem. A kanyaron túl majdnem fellök egy mobilozó ifjú.

– Na még ez is! – mondja köszönés helyett.

– Bocsánat! Valami baj van?

Először vasvilla szemekkel néz rám, aztán biccent. Hirtelen úgy dönt elsírja nekem a bánatát.

– Mit gondol? Persze, hogy baj van! Tudja, hogy mit mondtak az ősök? Hogy szegények vagyunk! Az idén nem csobbanunk a tengerben! Tudja ez milyen égő? Minden haverom bulizik.

– Melyik házban laksz?

– Abban.- Majdnem a legnagyobbra mutat.

– Úgy látom van medencétek is! Ott lubickolhatsz!

– Hát nem érti? Mindenki! Érti mindenki! Csak mi nem! Csak mi vagyunk ilyen szegények!

– Ismered azt az embert ott a kanyaron túl?

– Azt a lúzert?

– Lúzer? Nekem azt mesélte, hogy gyárigazgató volt, meg jeles tanuló.

– Mii?? Hát jó csőbe húzta! Lúzert volt világ életébe! A szüleim vele jártak az iskolába. Így csak ilyen messziről jött embert szédíthet.

– Talán át kellene értékelned a dolgokat! Ha annyira nyaralni akarsz keresd meg a rávalót!

Még akkor is döbbenten állt az utca közepén, amikor a másik sarkon befordultam.

Perluszné Villányi Julianna
Perluszné Villányi Julianna