party-1639939_640

Engi Zsuzsanna: Elvek

– Nem hiszem el. Hogy történhetett, hogy hármast kaptál? Hiszen tudtad a leckét, tegnap átvettük, mindent értettél és saját szavaiddal visszamesélted! – Vera mérgesen vette át az értesítőt, hogy aláírja a jegyet.

– Én csak kiegészítettem a történetet azzal, amiről veled beszélgettünk. Meg régebben te és apu is meséltétek, hogy mi hogyan történt. Akkor most mi az igaz? A történelemkönyvben levő, vagy amit ti átéltetek? – a vékony barna hajú Ann izgatottan hadonászott barnára sült karjaival. Nem értette a dolgot, hiszen neki a szülei miért hazudnának. De a tanárnő csak csóválta a fejét, amikor ő kijavította óra közben. Pedig jelentkezett, nem kiabált, csak elmondta, hogy szerinte mi az, ami teljesen másképpen történt.

­– Anyu, olvasd el azt is, amit a megjegyzésekhez írt, mert alá kell azt is írnod! Szerinte ne térjünk el a tanulnivalóktól! – Ann hatalmas barna szeme már könnyben úszott és Verában megszólaltak a vészcsengők.

Itt most nem vádolni kell, és bűnöst keresni, hanem megnyugtatni a gyereket. De hogyan? Kit nevezzen hazugnak? A könyv íróját, aki leírta az aktuális politika szerinti történelmet? Esetleg hazudtolja meg saját magát és vonja vissza szavait mindarról, ami megtörtént, amit átéltek a nagyszülei és a szülei? Nem lehet, mert azzal megcsúfolja a múltat, megtagadja a gyökereit és többet nem tud tükörbe nézni a szégyentől. De a gyereket sem hagyhatja meg abban a hitben, hogy a könyv írója tévedhetetlen. Töprengve ráncolta a homlokát, aztán döntésre jutott. Ha Ann nagyobb lesz, elmondja majd neki apránként, amit tud, de megkéri Annt, hogy kezelje a dolgot családi belső beszélgetésként. De addig kénytelen visszakozni és igazat adni a tanárnőnek. Sőt, udvariasan megköszönni a burkolt figyelmeztetést.

– Micsoda? Te megköszönöd, hogy leértékelte a tudásomat? De anyu, hogy tehetsz ilyet? – azzal Ann teljes vékonyságában belezuhintotta magát az öblös, karfás fotelbe, amelyet még a nagypapa használt valamikor tévénézéshez.

– Elfelejtesz valamit. Távolról érkeztünk ide, és a mi országunknak is volt egy saját történelme. A nagyszüleid, apu és én, a történelemnek egy másik oldalát látjuk, mert mi akkor ott éltünk és az iskolában azt tanították nekünk, ami az akkori politikai helyzetet támogatta, megerősítette. Ne felejtsd el, hogy akkor fejeződött be a háború, romok, tétovaság, éhezés. Egy keménykezű vezető, akit már ismertek és összefogás kellett abban a sok nyelvű zűrzavarban, csak így tudott felépülni a romhalmazból az ország, ahol én nevelkedtem. Nem állítom, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy az akkori tankönyvek leírták, de a lényeges dolgokat nem lehetett meghamisítani. Ugyanabban az időben a határ másik oldalán az emberek másképpen éltek, és az ő történelmük ezért másképp alakult. Te pedig most mindkét oldalt látod egyszerre, és hallod az ő véleményüket, amely ellentétes a miénkkel. Néha én is helyre szoktam igazítani a kolléganőimet, amikor előttem próbálnak jobban érteni ahhoz, amiről semmit nem tudnak, de mindenkit meggyőzni úgysem lehet.

Ann lassan megszelídült, harciasan villogó szeme bársonyos barnára enyhült. Kezdte felfogni a világ bonyolult voltát.

– ­Emlékszel arra, ugye hogy amikor hazautazunk és kimegyek a temetőbe, a legvégén megállunk egy hatalmas betonlapnál, amelyet mindig rengeteg virágcsokor és koszorú borít? Nemrég egy márványtáblát is készítettek és ráírták a neveket. Fiatalok és öregek, nem volt semmi vétkük, csak rosszkor voltak rossz helyen. Egyik nap még örültek a háború végének és másnap már sírt az egész falu. Sokáig beszélni sem lehetett róluk, titokban vitték ki a virágokat az emberek. Ott van a te nagyapád testvére is, legény volt még. Gyertyát szoktam gyújtani, és mindig viszünk, még ha csak pár szálat is, virágot.

­– Nem tudtam, mert erről nem meséltetek. Ez a közös sír, ugye? Erre mondta apu, hogy visszavágás volt, megtorlás bizonyítás nélkül, hibás utasítás, ami ártatlanok életébe került?– Ann lassan felfogta a dolgok bonyolultságát, és kezdte megérteni, miért nem beszélnek ilyesmiről a történelemkönyvek.

­– Igen. Ma már hivatalosan is elismerték a gyűlöletes tettet, ennek ellenére, nehéz felejteni. És azt hiszem, nem is szabad, mert akkor újra megtörténhet az egész. Ezért ápolja az emléket mindenki azon a környéken. –­ Vera abba akarta hagyni a magyarázkodást, elég volt ennyi a múltból. Azt kell elfogadtatni a gyerekkel, hogy a saját véleményéhez is ragaszkodjon, ha biztos az igazában, mégis tanulja meg elfogadni másokét is.

– Van egy javaslatom. Bármikor akarsz beszélgetni a régi időről, elővesszük az albumot és mesélek. Legyen ez a mi családtörténetünk, ami nem tartozik kívülállókra. Te pedig könnyítsd meg a dolgodat és csak azt mondd vissza az órán, amit a könyv ír. Megállapodtunk?

– Anyu, mi ennek a neve, nem jut eszembe? Mindig példálóztál vele, hogy a sok nyelvű országokban ilyenek az emberek… – azzal Ann már tolta is aláírásra a kinyitott füzetet, mert elege lett a felvilágosításból.

– Tolerancia drágám, élni és élni hagyni, elfogadni a másikat. Ezt tanuljuk minden nap. – azzal Vera aláírta az értesítőt, a megjegyzésre mégsem reagálva, mert azért elvei is vannak az embernek. Már tudta, mit fog ajándékozni év végén a tanárnőnek: egy régi délvidéki történelemkönyvet, amely kitágítja a látókört.

Engi Zsuzsanna
Engi Zsuzsanna