sorrow-2091646_640

Rónai Katalin: Korrupt lelkek tánca

Lóránt még kicsi gyermekkorában adta el a lelkét, egyességet kötött, bizonyos későbbi előnyök reményében.

Akkor még Lóri volt.

Az első megkísértés fura képekben érkezett, a már vagy ezerszer hallott monológ alatt, amikor az anyja, ahogy déltájban, mindig, megölelte, forró ölébe ültette, és mély beleéléssel simogatta.

– Kicsi Lórim, aranyom, ugye ezen a világon senki más nincs, aki olyan fontos lenne neked, mint én? Ugye engem szeretsz a világon a legjobban? Ugye, mi sosem válunk el egymástól? Ugye drágám, mindig én leszek az, akivel a világon a legeslegjobban érzed magad? Mennyire szeretsz? Mert én annyira szeretlek, hogy szeretetem nagyobb, mint a bolygó, az Univerzum, és az egész mindenség, ami körülvesz! És, ha meghalok, akkor ugye hazahozod a hamvaimat, és elhelyezel ott a polcon az ágy mellett, hogy továbbra is minden percben együtt legyünk?! Mert ugye tudod, drágám, hogy még akkor is az én szemem fénye, csillagom, napom, holdam, világom, a mindenem leszel, ha én már nem leszek veled testben, és csak a lelkemmel látlak?! Na, drágaságom, most te jössz, mit is tanítottam neked, mit kell ilyenkor mondani a te mamácskádnak?

– Igen, mama, tudom, te vagy a világon nekem a legfontosabb, és soha, de soha nem hagylak el! Ígérem, ha meghalsz, itt fog állni a polcon az urna (bár tudnám, mi az), és így mindig velem leszel!

Aztán, ahogy megszokta, bár már négyéves is elmúlt, szépen komótosan, ahogy egy négyéves fiúcskához illik, kigombolta anyja blúzát és, mivel érzékelte, hogy anyja már el is lazult, rácuppant, tejjel színültig telt mellére, és szája sarkában boldog mosollyal, nyeldekelte az édes nedűt. Pontosan úgy, azzal az intenzitással, ahogy ez tette évek óta, és, ahogy ez kettőjük kapcsolatát jellemezte. Csak a finom tej, és a telt mellek, meg a kapcsolódás érdekelte, nem zavarta az sem, hogy ez alatt az idő alatt anyja magán matat, s eközben, érdekes hangokat ad ki magából.

S, mert anyja még nem volt kész, és nem fejtette le magáról, hát ügyesen kihámozta a másik mellét is, majd jóllakottan lemászott, az időközben elfáradt, és alvó anyja öléből, kikerülte a széthajigált Legókat, a szanaszét heverő ruhadarabokat, felmászott a kanapé karfájára, és az ablakhoz nyomta orrát.

Második emeleti ablakukból pont rálátott az alattuk elterülő játszótérre, és az ott vidáman játszó gyerekekre.

Figyelte őket, de nem vágyott közéjük. Ők csak akkor mentek le a játszótérre, amikor már senki más nem volt ott, csak ők ketten.

Anyja éjjelente dolgozott, angolból, németből, hollandból fordított, rengeteget ült a gép előtt, nagyon keresett volt a munkája, de azért levegőztek, sétáltak, és játszótereztek, igaz, kizárólag este kilenc után.

Anyja háztartást alig vezetett, élelmiszert, meleg ételt és bármit, amire szükségük volt, házhozszállítással az internetről rendelt, nem kommunikált a szomszédokkal, a postással, mindent megoldott valahogy anélkül, hogy megrövidítette volna a Lórival tölthető időt.

Általában reggelente, amikor Lóri felébredt, az éjszakai munka miatt, anyja még aludt, így hát bekúszott mellé az ágyba. Akkor az anyja egy pillanatra felébredt, és bekapcsolta neki a mesét, ő szájába kapta valamelyik mellét, és csak hagyta, hogy az édes tej és a mese hatására eltöltse a békesség, és a végtelen szeretet érzése.

Ezt követően általában, újra édes álomba merültek, egymás karjaiban, melyből néha csak dél tájt ébredtek fel.

Akkor az anyja felkelt, rendbe tette magát, ételt rendelt, és újabb szeánsz zajlott, hol csak az egyik mellel, hol mindkettővel, attól függően, hogy Lóri mennyire lett éhes akkorra, és, hogy mikorra rendelte házhoz anyja az ételt.

Természetesen, ehetett volna kekszet is, sokszor meg is tette, ha hamarabb felébredt, hisz a konyhaszekrény alsó polcára oda volt készítve, arra az esetre, ha megéhezett. Az almát is elérte már a pult tetején, ha a felállt a sámlira, de belegömbölyödni az anyja ölébe, és szívni, a telt melleket, nyalakodni a bimbóval, egy semmivel össze nem hasonlítható csodát jelentett, sokkal többet, mint a keksz, vagy az alma.

Az anyja nem adta óvodába. S, mivel, nem akarta, hogy meggyűljön a baja a hatóságokkal, tejtől duzzadó melleivel a háziorvost is meggyőzte, hogy gyermeke fejlődésének, és egészségének az a legjobb, ha otthon marad szerető anyjával.

Az orvos, mivel anyja többszörösen részesítette áldott mellei által nyújtott lehetőségben, – legtöbbször akkor érkezett hozzájuk, amikor asszisztense az idős betegeket lakásukon injekciózta, – kiállított egy igazolást arról, hogy Lóri hat éves koráig nem mehet közösségbe.

Lóri ezeket a látogatásokat teljes érdektelenséggel fogadta, amikor az orvos és az anyja elvonultak, és rövid időre magára hagyták. Tapasztalatból tudta már, hogy minél többször ürül az a két csodálatos mell, annál több nedű termelődik utána.

Anyja a magántanulóságát is előre megtervezte.

Esténként, kimentek a játszótérre, sokáig hintáztatta, összekapaszkodva, vele együtt kacagva lecsúszott az óriáscsúszdán, és sokszor, emlékezetes nyári estéken, még homokvárat is épített vele. A legkülönlegesebb közös élmény az volt, amikor anyja szemét lehunyva, mezítlábas lábait a forró homokba mélyesztette, és mély átéléssel hagyta, hogy Lóri térdére, és lábszárára forró, naptól lassan lehűlő homokot borítson, amelyet fia kis vödröcskékben hordott oda neki.

Egy-egy ilyen esti homokozás után még édesebb volt minden, mert az anyja karjába kapta és úgy vitte haza, eközben énekelt és gügyörészett, mintha Lóri még mindig csecsemő volna.

Most, hogy az anyja mélyen aludt, és ő az ablakon át nézte a játszóteret, rájött, hogy ez nagyon unalmas elfoglaltság. Megállapította, hogy a játszótér csak akkor jó szórakozás, ha csak ők ketten vannak ott, hát lejött az ablakból, amúgy is nagyon kellett pisilnie, nem volt képes tovább visszatartani, nem várhatott tovább.

Kirohant a WC-be, felhajtotta a fedelét, odaállt elé, hogy pisiljen, de hirtelen felrémlett benne anyja sokszori intelme, hogy a bögyörőjét fogdosni, még ha pisilésnél is, vagy isten ments’ játszani vele, nagyon bűnös dolog.

Amikor mégis, elfelejtve az intelmeket, megpróbált ismerkedni vele, az anyja meglátta, és megfenyegette, hogy ha csinálja, vagy megvakul tőle, vagy elviszi a nagy vörös patás, maga az Ördög.

Ezért, s mert mindezt el is hitte, négyéves korára, még az anyja pisiltette, megengedte neki azért, hogy meg ne vakuljon, vagy, hogy el ne vigye bögyörőjével együtt, a vörös patás Ördög.

Anyja mindig lágy ujjakkal fogta, babusgatta a kis kukacát, amíg ő pisilt, és ez nagyon jó esett neki.

Azonban most azt kellett éreznie, hogy a rengeteg tej, amelyet boldog örömmel beszippantott, anyja két gyönyörű melléből, kifelé törekedik, és ő, bizony a pisiléssel nem várhat tovább.

Azt végképp nem merte megkockáztatni, hogy hagyja, félelmét eluralkodni, és, miközben ő, Lóri arra vár, hogy az anyja felébredjen, végül, négy évesen, bepisil.

Volt már rá néhányszor példa, hogy éjjel álmában bepisilt, ezt az anyja valahogy nem szerette annyira. Veszekedett vele, hogy miért nem tud szólni, ha mennie kell, rácsapott a fenekére, és csípőssel kente be a kukacát, ami nagyon rossz volt.

Hát, lesz, ami lesz, – gondolta, – hallotta, hogy anyja horkant egyet, tehát, még mélyen alszik, kihalászta hát alsónadrágjából a pisilő szerszámát, és végre alaposan szemügyre vette.

A kukac, pont a kezébe simult, meleg volt és tettre kész, így hát eleresztette a vizeletét, amely hosszú sugárban elérte a kagyló hátsó falát.

Játszott vele pisilés közben, mert a folyadék ürülése, mintha sosem akart volna abbamaradni. A kezébe simuló „játékszer” jóleső érzéssel, és nagy megkönnyebbüléssel töltötte el, észrevette, hogy bár fogdossa, tapogatja, húzogatja, játszik vele, miközben cirkalmasat pisil, mégsem vakult meg!

És akkor elhatározta, hogy ezt a fantasztikus élményt nem mondja el az anyjának, és, hogy minden olyan időben, amikor az anyja magára hagyja, a kukacával fog játszani, és ez lesz a legeslegjobb játéka!

Később úgy próbálta az anyai segítséget elhárítani, hogy megegyezett vele, ezentúl ülve pisil, az anyja erre stratégiát váltott, és azzal érvelt, hogy az igazi fiúk csak állva pisilnek. Ettől függetlenül, hagyta, hogy már egyedül végezze a dolgát.

Immár hat éves lett, sejtette, hogy sem a vakság, sem az ördög nem igaz, bár nem volt biztos abban, hogy napi játékait az ördög nem látja, de már nem érdekelte, anyja mellei hiányoztak ugyan, de magányában már nem nyújtottak vigaszt.

Az a bizonyos önmaga által négy éves korában kitalált játék, amelyben barátjává választotta nemi szervét, többet jelentett neki, mint az, hogy jobban megismerkedjen a kinti világgal.

Meg aztán, az anyja figyelte, védte, óvta, szeretgette, napközben soha nem hagyták el a lakást, csak késő este. Magántanulóként az osztályozó vizsgát az interneten keresztül elküldött teszteket elvégezve tette le, így hát nem sok változatosság volt az életében, hacsak nem az, amit magán tapasztalt.

Mert bizony telt az idő, Lóri idősödött, és fess fiatal kamasz lett, anyja egyre több alkalommal kérte, feküdjön mellé, mint régen, ölelje őt jó erősen, mondja neki, mennyire szereti.

Ezen alkalmakkor újra úgy simogatta, mint kiskorában, s bár a melléből már nem jött a nedű, de megengedte neki, hogy újra szájába vegye őket, a kedveseket, amelyeket annyira szeretett kiskorában, és ekkor a lába közt, addig passzív játékostársa felemelkedett, keménnyé vált, és külön életre vágyott.

Egy ilyen alkalommal anyja ráfordult, és magába helyezte azt a kemény micsodát, ami a régi kis kukac helyén képződött.

Nem tudta, mi történik, de nagyon édesen bensőséges volt a kapcsolódás, anyja ringatózása, nyugtató szavai, amelyek annyira emlékeztették a négy éves korára.

– Drága kicsikém, megmutatom neked, hogy mennyire szeretlek, hogy számomra te vagy a mindenség, megmutatom neked azt, hogy miért óvtalak, védtelek a gonoszságtól, azoktól a nőktől, akik csak kihasználnák az én drágaságomat. Éld át velem a kapcsolódás e magas fokát, így legalább soha semmilyen nő nem tud majd behálózni, becsapni, kifosztani, és elhagyni, mint engem az apád.

Lóránt ettől kezdve hajnali merevedéseit anyjával való közösülésben oldotta, mindkettőjük gyönyörűségére, egészen addig, míg tizennyolc éves korában, anyja, egyik éjjel, váratlan és végleges szívinfarktussal be nem fejezte földi pályafutását.

A haláleset teljes letargiába döntötte, egyetlen ismerősét, régi gyerekorvosukat hívta segítségül, és a lakásban mindenhol fellelhető, és általa ismert dughelyeken talált pénzekből ki is fizette az orvos által lebonyolított hamvasztás, az urna, és a házhozszállítás költségeit.

Az orvos, mint kiderült teljes körű meghatalmazással rendelkezett az ilyen esetekre, volt nála egy az anyja által írt hivatalos papír, még arról is tudomása volt, hogy anyjának elég tetemes összegű életbiztosítása van.

A pénz kisebbik felét megtartotta a hosszú évek óta tartó rendelkezésre állásra hivatkozva, meg a család folyamatos hivatali ügyekben való intéző támogatásáért, a nagyobbik részt, viszont átadta a fiúnak, és biztatta, itt az idő arra, hogy az életét valamilyen irányba beindítsa

Ettől kezdve a fiú egy dologgal foglalkozott, ételekkel, súlyzókkal, fehérjékkel edzette testét így még jobban edződött férfiassága is, erre még büszkébb volt, mint valaha. Amikor magával foglalkozott, azt minden alkalommal, az urna melletti ágyon tette, miközben anyját magasztalta, szidta, vagy imádta, változó intenzitással.

Minden nap azzal a reménnyel edzette magát tovább, talán most végre ezért elviszi az ördög.

A lakásban télen-nyáron meztelenül közlekedett, nem lépett ki az ajtón, addig a napig, amikor azt érezte, – két évvel az anyja halála után, – egy melegedő májusi nap estéjén, hogy eljött az idő, amelyre oly régen várt.

Hóna alatt az anyja hamvait tartalmazó urnával, meztelen testén egy ballonkabátban, este kilenc után, ahogy régen anyjával együtt tették, kiment a játszótérre.

A téren elhajította ballonkabátját, a felkerekedő szél előbb lágyan, majd egyre erősebben borzolta férfiasságát, és miközben két kézzel szórta a homokkal elkevert hamvakat szerte-szét a homokozóban, visítva, kiabálva, nemi szervét lóbálva, ugrált, táncolt és kacagott, mert végre azt érezte, hogy eljött a szabadság, amelyre oly régen várt.

A rendőröket a szemben lévő házakból másnap reggel riasztották, amikor iskolába menet a szülők, gyermekeik szemét gyorsan befogva, meglátták a padon alvó, kihűlt, élettelennek tűnő, férfit.

Hogy ott volt még, vagy anyja nyomába eredt a szellők szárnyán, senki sem firtatta…

Lehet, hogy mégis elvitte az ördög?

Rónai Katalin
Rónai Katalin