irisz

Szabó Ildikó: Müezinek ajándéka

2696

Amikor Polter kapitány letette hajóját a Q318-as légibázison, még nem sejtette, hogy ez a nap sorsfordító lesz az életében.

– A fogolyszállításhoz előkészítettük a kabint – jelentette Gibbon hadnagy a kapitánynak.

– Köszönöm. Távozhat – válaszolta Polter.

Gibbon tisztelgett, majd megfordult és elhagyta a fedélzetet.

Polter tizenhárom éve szolgált már a flottánál, de eddig még soha nem fordult elő vele, hogy fogolyszállításra kapott volna parancsot. Nem tetszett neki a dolog, de mindez mit sem számított, véleményét senki nem kérdezte.

Szemrevételezte az ablakon túl elterülő űrbázist, melynek fényei csak kis területeket világítottak meg az éjszakai sötétségben. A kinti nyüzsgés láttán ismeretlen feszültség lett rajta úrrá, mely megfeszítette testét, ami így még magasabbnak mutatta szikár alakját. Kezével végig simított sötétkék tiszti egyenruháján, illetve haján, bár utóbbi teljesen fölösleges mozdulat volt, hiszen katonásra vágott rövid haja képtelen volt összekócolódni.

Sarkon fordult, végig nézett emberein, majd megindult a kijárat felé. Az önműködő ajtók kinyíltak előtte és a rakodótér leeresztett rámpáján keresztül elhagyta hajóját.

***

Még csak sejtelme sem volt róla, hogy alig kétszáz méterrel arrább, egy elszállításra váró rakomány mögül figyelték minden mozdulatát.

– Szerinted segíteni fog nekünk? – kérdezte a csuklyát viselő müezin a mellette guggoló társától.

– Nem vagyok biztos benne – hangzott a válasz, s a kérdezett hátrább húzta a szemére csúszott ruhadarabot, mellyel láthatóvá vált obszidián színű írisze. – De azért, teszünk egy próbát – folytatta egy, a szája szögletében megjelenő halvány mosoly kíséretében.

Lassan hátrább léptek a teljes sötétségbe, ahová az űrbázist megvilágító mesterséges fények már nem jutottak el. A fényerő csökkenésének hatására íriszük színe megváltozott… A müezinek elindultak, hogy a sötétség leple alatt kövessék a kapitányt.

***

Polter kapitány nyugodt léptekkel haladt a légibázis parancsnoksága felé. Remélte, hogy mielőbb megtudja küldetése részleteit.

Az épület bejáratához közeledve áthaladt a testét végig szkennelő biztonsági kapun. Mozgását mesterséges gépszemek követték, s mivel semmi rendkívülit nem jelzett a rendszer, ezért azonosítása is minden probléma nélkül megtörtént.

A biztonsági zóna végén két őr tisztelgett neki és engedélyezték a Q318-as parancsnokságra való belépést. Jobbra fordulva végig ment a folyosón, mígnem elérte a központot.

Belépését néhányan észrevették, mások a nagy monitorokat és kivetítőket szemlélve túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy reagáljanak megjelenésére.

Látta, amint az egyik tiszt jelez Mawerick admirálisnak, aki felé fordult.

Polter tisztelgett neki. Feljebbvalója viszonozta, majd megszólalt:

– Á, Polter! Már vártuk!

Polter bólintott, várta a folytatást.

– Mondtak-e magának valamit a feladatról? – kérdezte Mawerick.

– Nem, Uram.

– Akkor jöjjön velem – s ezzel az admirális elindult a teremből kivezető bal oldali üvegajtó felé.

Polter követte. Nem kérdezősködött, nem türelmetlenkedett. Tudta, hogy előbb-utóbb minden szükséges információt megkap, ami feladata teljesítéséhez szükséges.

Beléptek az admirális hivatali irodájába, mely kényelmes bútorokkal volt berendezve. Miután az ajtó becsukódott, Mawerick hellyel kínálta a kapitányt, majd megszólalt:

– Hallott már a MAG Kutatócsoportról?

Polter bólintott a kérdés hallatán.

– Mit tud róluk?

– Szinte semmit. Csak a nevüket hallottam már valahol említeni. Nagy titok övezi tevékenységüket – felelte a kapitány.

– Hát, róluk aztán tényleg nem hallani pletykát – nevette el magát Mawerick, s miután szeméből a vidámság eltűnt, folytatta:

– Három napja kaptam róluk az első információcseppeket. Engedélyezték, hogy feladata sikeres teljesítéséhez, néhány adatot megosszak Önnel. A MAG Kutatócsoportot a Galaktikus Konföderáció hozta létre kb. 600 évvel ezelőtt, amikor lehetőség nyílt a galaxisok közötti kapcsolatfelvételre és kommunikációra. Az elmúlt évszázadok alatt számos fajjal alakítottak ki összeköttetést. De a MAG feladata nemcsak ebből áll – az admirális megállt egy pillanatra mondandójában és jelentőségteljesen Polterre nézett. Mikor látta, hogy a figyelem osztatlan birtokosa, folytatta az információátadást:

– A portálkapuk működésbe hozásával fizikai kapcsolatok is kialakultak. Ezzel lehetővé vált a Teremtésben lévő más létezők tanulmányozása is. Számos, speciális tulajdonságokkal rendelkező egyed került már vizsgálat tárgyává, hogy képességeikre, azok kialakulására, majd alkalmazási metódusára fény derüljön. A Q 318-as Kutatói részlegén a MAG részére külön vizsgálóhelyiségek vannak fenntartva.

Ahogy Polter az információkat hallgatta, felerősödött benne a korábbi rossz érzés. Nem tudta, hogy ez miből fakad, vagy honnan jön, csak annyi volt bizonyos számára, hogy ő biz’ nem szívesen vált volna „vizsgálat tárgyává”.

– Számos olyan fajra rábukkantunk már, amelyek kisebb kolóniákban élnek elszigetelten, így kisebbségnek tekinthetők – folytatta az admirális. – Az Ön mostani feladata is ehhez kapcsolódik. Küldetése abból áll, hogy a müezinek egy általunk elfogott egyedét, épségben eljuttassa a MAG itteni részlegéből a Kutatóközpontba, ahol képességük forrására talán fényt tudnak deríteni.

– Müezinek? – Polter szemöldökét felvonva nézett Mawerickre.

– Igen, ők. Hallott már róluk? – érdeklődött az admirális.

Polter fejmozdulatával jelezte a nemleges választ.

– Nos, a müezinekre 2666 tájékán bukkant rá a Periszkóp Felderítő Csoport. Ez volt az az időszak, amikor a Galaktikus Konföderáció elindította a Gyémántút Galaxis felfedezését. Több, mint 30 éve folyt már a kutatás, amikor a müezinek a felderítő csoport látókörébe kerültek. Figyelemre méltó genetikai tulajdonságuk van…

Ebben a pillanatban az admirálisba belefojtotta a szót a légibázison megszólaló riasztórendszer. A folyosóról rohamléptek hallatszottak, de mindez hamar véget ért, a léptek zaja elhalt. Helyüket tompa puffanások vették át. Polter felpattant a helyéről, felkészült a küzdelemre. A fények kialudtak. Sem Polter, sem az admirális nem látott semmit a hirtelen beállt sötétségben. Súrlódás hallatszott, ahogy az ajtók kinyíltak, majd mindketten csak annyit érzékeltek, hogy a nyakuknak csapódik valami. Az admirális teste puffant egyet a padlózaton. Ennyit hallott Polter, mielőtt ő is elvesztette eszméletét…

***

Arra ébredt, hogy majdnem csupasz teste egy asztalon fekszik. Fázott, szinte reszketett és erős fény vetült az arcára. Szemével hunyorgott, nem látott semmit. Megpróbálta fejét oldalra fordítani, de úgy érezte, mintha ólomsúly lenne a helyén. Nem volt egyedül. Mozgására a fény ereje lecsökkent. Észrevette, hogy egész testét bizonyos pontokon tűk borították. Kinyitotta a száját, hogy kérdezzen, de szájürege és torka taplószáraz volt. Nyelni sem tudott.

– Pihenjen – halotta az utasítást feje mögül valahonnan, s akaratlanul is belezuhant a szürkeségbe.

***

Amikor újra kinyitotta szemét nem tudta, hogy órák, vagy napok teltek-e el az első feleszmélése óta. Időérzéke teljesen összezavarodott. Megmozdította testét és a halovány fényben észrevette, hogy a tűket már eltávolították róla. Egy halk neszt hallott jobb lába irányából. Fejét odafordította. A sötétben meglepetésére csak két halvány rózsaszín kört látott, majd halk ruhasuhogás közepette egy árnyék kezdett kibontakozni. Ahogy a fény felé közeledett a „lény” szeme fokozatosan átváltott obszidián színűre. Ez az átváltozás megdöbbentette Poltert. Amikor az idegen mellé ért, ruhája alól kivette a kezét és Polter köldöke fölé tartotta, akiből hirtelen egy nagy sóhaj szakadt ki… mintha valami eltávozott volna belőle.

„Ma lélegeztem először” – gondolta magában a kapitány.

Az idegen a fejét borító csuklyát hátratolta és előtűnt arcának magas járomcsontja valamint varkocsba font haja. Mintha csak Polter ki nem mondott kérdésére válaszolna, megszólalt:

– Még mindig a Q318-ason van. Protector vagyok a müezinek közösségéből.

– Miért támadtátok meg a légi bázist? – hangzott a vádló kérdés Poltertől.

– Érted – a kapitány meglepődött arckifejezését látva tovább folytatta. – Ma el kellett volna szállítanod valakit. Igaz? – kérdezte a müezin.

Polter bólintott.

– Találkoztál a fogollyal? Tudod, hol tartják fogva? – záporoztak felé a kérdések.

– Nem – hangzott a határozott válasz, de Polter sejtette, bár biztos nem lehetett benne, hogy az admirális által említett Kutatói részlegen lehet a fogoly. Jól ismerte a légibázist, de ezt az információt nem akarta megosztani azzal, aki valószínűsíthetően elkábította.

– Az admirális nem mondta el neked? – jött az újabb kérdés.

– Addig nem jutottunk el a beszélgetésben – hangzott a válasz.

Protector bosszúságában halkan mordult egyet. Erre a válaszra nem számított.

– Miért fontos nektek a fogoly – vette át a párbeszéd irányítását Polter.

A müezin elgondolkodva ránézett, majd így válaszolt:

– Mert a lányom.

***

Elena felült az ágyon, melyen az utóbbi néhány órában heverészett. Fázott. Az éjszaka hűvös levegője végigsimított karján és lábszárán. A testén végigfutó reszketés csillapításán a maga köré tekert köpeny sem sokat segített.

Csöppet sem volt jó kedve, ahogy visszaemlékezett a történtekre. Apja tiltása ellenére ült be a léghajóba, holott csak most kezdett el vezetni. Minden előzetes figyelmeztetés ellenére kilépett a biztonsági zónából és vezetési gyakorlatlansága miatt felfedezték, majd kényszerítették, hogy leszálljon a Q318-on.

Ezzel most tuti nem szerzett jó pontokat apja szemében. Megint csak makacsságáról és felelőtlenségéről tett bizonyosságot. Volt köztük „némi” harc, mióta az anyja eltávozott. Hiányzott neki. Az apja nem tudta ezt az űrt betölteni. Szigorúságával, csak ellenállását erősítette.

– És most itt ülök a slamasztikában… szó szerint – mondta ki hangosan gondolatait.

A csupasz falak visszaverték szavait a síri csöndben. A „lakosztálya”, ahol üldögélt, sivár volt. Mindössze egy ágy volt benne és egy elkerített mellékhelyiség.

„Igazán lakberendezőt válthatnának” – erre a gondolatra elnevette magát, de a nevetése által keltett visszhang rögtön emlékeztette csöppet sem vidám helyzetére. A mosoly lehervadt az ajkáról. Hanyatt dobta magát az ágyon és visszaemlékezett arra, mi történt alig 12 órával azelőtt.

 

Fél nappal korábban a Gyémántút Galaxis K-21-es bolygóján

– Nem érdekel! Nem érdekel, hogy mit mondasz! Nem tudod anyát pótolni! Ne zsarnokoskodj fölöttem! – sziszegte dühösen, összeszorított fogakkal Elena az apja felé.

– Elena! Ne légy makacs! Csak vigyázok Rád! – válaszolta erre Protector. – Tudod, hogy óvatosnak kell lennünk! Mióta felfedezték, hogy létezünk és már Mercury őrnagyot is elkapták, azóta különös elővigyázatossággal kell eljárnunk, hogy többé ez ne történjen meg. Az őrnagy 5 hete eltűnt és mivel semmi életjelet nem adott magáról, azzal kell számolnunk, hogy nem látjuk már többé.

– Jó. De, akkor sem élhetünk ezután úgy, hogy be vagyunk zárva bolygónk légterébe és többé nem folytatunk kereskedelmet a környező planétákkal – vitatkozott tovább Elena az apjával. – Nem élhetünk félelemben! – tette hozzá nyomatékkal.

– Nem, igazad van. De résen kell lennünk! Ezért adtam utasításba, hogy egyelőre kijárási tilalmat vezetek be mindenféle légi tranzakcióra.

– Na, de most!? Amikor a Kerubok Rendjével folytatott tárgyalások révén épp arra nyílik lehetőségünk, ami az embereknek már megadatott, csak még kevesen élnek vele?

– Ez a mi szerencsénk – válaszolta az apja -, olyan tulajdonságokat birtokolnak, amiről még csak álmodni sem mernek. Pedig, ha csak egy kicsit is odafigyelnének… Ehelyett arra vágynak, ami nekünk megadatott, a mi fizikai módosulatunkra. Azt hiszik, hogy fizika érzékszervünk fejlettsége, sokkal nagyobb adomány, mint az övék. Balgaság. De mindez nem változtat a korábbi rendeletemen. Kijárási tilalom van. És ez mindenkire, tehát Rád is vonatkozik! Világos!? – emelte fel hangját monológja végén Protector.

Elena csak forgatta a szemét, majd sarkon fordult és kiment a szobából.

***

A Q318-ason

„Pedig hallgatnom kellett volna rá, de most már késő bánat. Itt ülök a slamasztikában” – amint ezen töprengett Elena, lépteket hallott, majd kopogást az ajtón. Meg sem várva az engedélyt két őr lépett be, odamentek hozzá, közre fogták, karjába karoltak, majd elindultak kifelé a szobából.

– Hova visznek? – kérdezte, de választ nem kapott.

A hosszú fehér folyosóra számtalan ajtó nyílott, mind ugyanolyan volt, mint ahonnan őt is kihozták. Ahogy haladtak csak a katonák cipőjének egyenletes kopogását lehetett hallani, a lány bőrsaruja nem ütött semmi zajt. Bekanyarodtak balra, ahonnan egy tágas teremre nyílt bejárat. A teremben számtalan gép, rakomány és mindenféle kabin volt elhelyezve. Abba az irányba fordultak, ahol egy asztalnál egy alacsony, kissé kopaszodó 40-es, fehér köpenyes férfi jegyzetelt több papírra felváltva. Jöttükre felemelte fejét. Tekintetét a lányra szegezte, a benne tátongó ürességből semmit nem lehetett kiolvasni.

„Pontosabban, semmi jót – javította ki magát a lány gondolatban.

– Üljön le – hallotta az utasítást.

Mikor Elena ennek nem engedelmeskedett, az egyik őr a vállára tette a kezét és lenyomta az asztal melletti székbe.

A férfi abbahagyta az írást, s benyúlt az egyik fiókba, amiből kivett valamit. Megkerülte az asztalt, s a lány ekkor látta meg a kezében lévő injekciós fecskendőt. Teste megfeszült és már épp felugrott volna, de a katonák lefogták. Megfeszítette magát, küzdött, viszont a túlerővel szemben hamar kifáradt. Lecsillapodott.

„Nincs értelme jelenleg ellenállni” – gondolta Elena magában, miközben a férfi megszúrta a karját és vért vett tőle. – Csak kifárasztanám magam, s annak a jelen helyzetben nem lenne semmi haszna. Az erőmre szükség lesz később, fölösleges lenne elpazarolni.”

A vérrel teli fiolát megkapta az egyik katona, aki kivitte a teremből, a másik megragadta Elena karját és egy a teremből nyíló cellába vezette, majd rázárta az ajtót.

***

Polter emésztgette a hallottakat. Tehát a fogoly fontos volt fogva tartója számára.

„Ebből még előnyt is kovácsolhatok magamnak” – de hangosan csak ennyit mondott a kapitány:

– Felkeltetek?

Mikor megkapta válaszul az igenlő bólintást, lassan felült. Ruháit az asztal melletti széken találta. Elkezdett felöltözni, közben újabb kérdést intézett a müezinhez:

– Mondjon egy érvet, hogy miért segítsek magának?

– Azért, hogy több áldozat ne legyen – kapta meg a választ.

– Áldozat!? – visszhangozta Polter – Miféle áldozat?

– Néhány héttel ezelőtt népünk egy emberét már elkapták. Nyomoztunk utána és megtudtuk, hogy a MAG Kutatócsoport kísérletnek vetette alá. Meg akarják fejteni, azt a képességünket, melyben tulajdonképpen nincs semmi extra.

– Milyen képességet? – Poltert felettébb érdekelték a részletek, remélte, hogy magyarázatot kap a korábban látottakra.

Erre a kérdésre Protector elkezdett hátrálni. Amikor kikerült a fényből írisze átváltott rózsaszínre.

Polter látta már ezt a változást korábban is, de azt hitte, hogy csak káprázik a szeme. Pislogott néhányat, majd megkérdezte:

– Ez a jelenség minek köszönhető?

Protector megint közelített felé, ennek megfelelően íriszének színe visszaváltozott.

– Nos épp ez az, amiért elkapták az emberemet és a lányomat. A válasz oly egyszerű, hogy nem kellett volna meghalnia senkinek sem érte. 500 évvel ezelőtt népünket furcsa kór támadta meg. A szemben található macula luteaban található fényérzékelő receptorok elhaltak, mely a látás rohamos csökkenéséhez vezetett. Egyre több müezint érintett az a probléma, ami sajnos genetikailag öröklődött az utódokban is. Tudósaink több irányból is megközelítették a problémát, hiszen népünk fennmaradása volt a tét.

– Milyen módszerekkel próbálkoztak? – tette fel a kapitány a kérdést.

– Először implantátumokkal, olyan betegeknél, ahol már nem volt remény a látás visszaszerzésére. Sajnos ez a kísérletünk kudarcba fulladt, mivel az idegen testet a szervezet nem fogadta be. Végül az hozott eredményt, hogy a retina legalsó, tápláló rétegének őssejtekkel való újraképzése megmentette a felsőbb, látáshoz szükséges fényérzékelő receptorokat. Eddig rendben is volt minden, de idővel az őssejtek megtapadása olyan intenzív volt, hogy egy új tapetum lucidum réteg is kialakult a sárgafolt köré.

– Hmmm… tapetum lucidum?! Az mi? – nézett zavartan Polter a müezinre.

– Olyan fényvisszaverő réteg, melynek hatására a fény újra áthalad a retinán. Ezzel nemcsak a nappali fényben lévő látásunk javult, hanem a gyenge éjszakai fénysugarak is felerősödtek, élesebb és érzékenyebb látást tettek lehetővé. Telihold fényénél már nem 50, hanem 1000 méterről is felismerhető egy emberi alak.

– És mitől van a világító szem hatás? Biolumineszcencia?

– Nem, azt az új réteg okozza „csak”, de magával hozta íriszünk megváltozását.

– Miért mondta ezt el nekem? – tette fel Polter a kérdést.

– Azért, hogy teljesen tudatában legyen annak, hogy erőszak és áldozatok nélkül is lehet információt kapni.

– És miért nem mondta el ezt a MAG Kutatócsoportnak?

– Mert nem kérdezték.

Polter döbbenten nézett.

– Elmondta volna!? Csak úgy? – volt némi hitetlenkedés Polter hangjában.

– Miért ne? Hiszen azon kívül, hogy a müezinek genetikai romlását nemcsak hogy megakadályozta, sőt fejlesztette ez az eljárás, nincs semmi különleges benne – mosolyodott el Protector. – Csak az önök népe tart még mindig ott, hogy mindent erőszakkal, kell elvennie, pedig ez a hozzáállás messze áll attól, amit fejlődésnek nevezünk.

A kapitány úgy érezte, hogy valamit tennie kell. Azon morfondírozott, hogy ha az információcsere ilyen egyszerű és természetes, akkor miért is kellene erőszakhoz folyamodni? A békés út mindig előnyben részesítendő.

„A békés út mindig előnyben részesítendő” – visszhangzott fejében apja utolsó mondatainak egyike. Még mindig szédült, de összességében rendben volt és furcsán könnyednek érezte magát.

– Mit csinált velem… azokkal a tűkkel és a kezével? – tudakolta kíváncsian.

– Csak teret engedtem annak, hogy az Élet áramát elfogadja. Újat tapasztal most, a szédülés el fog múlni – mondta halvány mosoly kíséretében Protector. Hangsúlya kétséget sem hagyott afelől, hogy erről többet nem fog mondani.

***

Elena csendesen töprengve üldögélt cellájában. Egy dologban biztos volt: apja már keresi és meg fogja őt találni.

***

Polter a müezinnel együtt kilépett a szobából. Jól ismerte a Q318-as légierőbázist, tudta az épület mely részén helyezkedik el a Kutatói részleg. A közelében jártak.

– „A lány csak itt lehet” – gondolta magában a kapitány, hiszen az admirális elmondása szerint a MAG-nak itt is vannak elkülönített helyiségei. – „Tévedés kizárva.” – győzködte tovább magát Polter – „Máshova nem vihették.

A folyosón lassan haladtak előre, Polter ment elől, mögötte Protector, aki hirtelen megszólalt:

– Vigyázzon! Jönnek! – súgta halkan.

Polter már épp hátra fordult volna, hogy megkérdezze a müezint, hogy honnan tudja ezt, amikor rájött, hogy mindez összefügg a müezin különleges tulajdonságával, aki a hosszú folyosón jóval tovább és élesebben látott, mint ő. Ekkor értette meg igazán mi is a jelentősége ennek a speciális képességnek. Nagyon messze jártak még a katonák, így volt idejük eljutni a folyosó következő elágazásáig, hogy kilétük továbbra is rejtve maradjon. Semmiképp sem akartak feltűnést kelteni.

Az a 1,5 perc óráknak tűnt, amíg odaértek a katonák és elmasíroztak mellettük. Semmit nem vettek észre. Amint a léptek elhaltak, útjukat tovább folytatták, míg el nem értek egy „Sugárzásveszély” felirattal ellátott ajtót.

Polter óvatosan benyitott és a tőlük 10 méterre elhelyezkedő hatalmas, kör alakú oszlopsor egyik tagjának árnyékába osont az ajtó mellett. Protector szorosan a nyomában volt, majd suttogva megkérdezte:

– Biztos, hogy itt van?

– Igen – Polter olyan magabiztosan vágta rá a választ, hogy a müezinnek szemernyi kétsége sem volt arról, hogy Elenát itt találja.

Az oszlopok árnyékában megbújva, figyelemmel kísérték a terem belsejében zajló folyamatos mozgást. Látták, mint az egyik oldalbejáraton bejön egy katona és egy papírt nyújt oda a terem közepén lévő monitorok előtt ülő, fehér köpenyes alaknak, aki elkezdi áttanulmányozni a kapott papírlapot. Fejcsóválásából azt a következtetést vonták le, hogy az eredménnyel korántsem elégedett. Az orvos, vagy kutató – csak találgatni tudták, hogy ki ő – valami utasítást adott a katonának, aki megindult feléjük.

Először azt hitték, hogy felfedezték őket, de a katona néhány méter után irányt váltott és egy ajtó felé haladt tovább. Kinyitotta, majd bement rajta. Odabentről hangokat hallottak. Protector rögtön felismerte Elena hangját, megérintette Polter vállát, aki hátrafordult. A müezin a katona által átlépett ajtó felé intett, majd bólintott.

Az oszlopok, rakományok és gépek alkotta árnyékos részek takarásában megindultak a kitárt ajtó felé. Alig hogy elérték, megjelent a katona, aki a karjánál fogva vonszolta a lányt. Elena igencsak húzódozott attól, hogy biztonságosnak hitt cellájából kivigyék. Láthatóan nem könnyítette meg a katona dolgát. Protector elmosolyodott Elena makacsságát látva. Talán első ízben fordult vele elő az, hogy lánya eme tulajdonságának örült.

A katonának pislogni sem volt ideje, amikor a koponyája hátulján lévő öreglyukra becsapódást mértek. Azonnal elvesztette az eszméletét. Zuhanását Polter tompította, míg Elenát az apja kapta el a földre esés előtt. A lány apja nyakába borult, de nem volt idő arra, hogy a viszontlátásnak örüljön.

Mozgásukkal a fehér köpenyes fickó figyelmét magukra vonták, felfedezte ottlétüket és megnyomta a riasztó gombját.

Polter a müezinekkel megiramodott az ajtó felé. Mire odaértek már hallották, hogy üldözőbe veszik őket. Ahogy a folyosón szaladtak a Protector karján lévő karszalag hirtelen apró villanásokat bocsátott ki magából, majd egy irányjelző holografikus jel elkezdte mutatni az épületből kivezető utat. Mindez azt jelentette, hogy már a többi müezin közelében járnak, hiszen jelüket érzékelte a szerkezet. A navigációt követve kijutottak a szabad levegőre, de az őket üldözőket még korántsem rázták le. Az egyre gyorsabb villogást adó karszalag ragyogásba váltott. Protector lecsatolta csuklójáról a szerkezetet, majd a mellette futó lánya kezébe nyomta és megmutatta, hogy merre fusson tovább. A lány ez alkalommal szó nélkül engedelmeskedett.

Egy váratlan mozdulattal a müezin elgáncsolta Poltert, aki hatalmasat bukfencezett a földön. Felugrott és támadó állást vett fel Protectorral szemben, aki épp akkor szegezett rá egy fegyvert.

– Igen. Ez így tökéletes – mondta a müezin, majd meghúzta a ravaszt…

Szabó Ildikó
Szabó Ildikó