young-man-1515402_640

Ládi Zsuzsa: Phoenix nyomozó esetei – Gyilkosnak bélyegezve 1.

Gyilkosság.

Különös kegyetlenséggel elkövetve.

Jane Rose Smitht több késszúrással gyakorlatilag felkoncolták a saját otthonában. A borzalmas tett még a sokat látott rendőröket is szíven ütötte, különösen a lány apját, aki teljesen összetört a szörnyűségtől, amit a kis Jane-nel tettek.

Az ítélet még kisvárosi viszonylatban is szokatlanul hamar megszületett, senki sem akarta fokozni a család gyászát azzal, hogy sokáig húzzák az időt. A tizenkét tagú esküdtszék az eléjük tárt tények alapján gyorsan megvitatta az ügyet, de a bizonyítékok alapján minden annyira egyértelmű volt: a vádlott ölte meg azt a szegény, fiatal lányt, még akkor is, ha váltig állította az ellenkezőjét. A vád annyira határozott bizonyítékokat tárt az esküdtek elé, hogy mindannyian tiszta lelkiismerettel mondhatták azt, hogy hisznek a vádlott bűnösségében.

Thomas Robertson az utcai kamerák felvételei szerint ott járt a helyszínen a gyilkosság idején, ismerte az áldozatot, hiszen egy évfolyamra jártak és ugyanazt az irodalom és spanyol órát vették fel, sőt a lány korrepetálta a „problémás fiút” spanyolból. Egy tanú szerint, aki látta őket a könyvtár előtt, aznap az egyetemen veszekedtek valami miatt, ami után a lány dühösen elviharzott. A gyilkos fegyveren ugyan nem volt rajta Thomas ujjlenyomata, mert teljesen letörölték, de a helyszínen megtalálták a DNS-ét egy ott felejtett baseball-sapkán. Ez más esetben talán nem lett volna elég, de a sapka egyértelműen véres volt. Nem segített az ügyén, hogy Thomas a letartóztatás során ellenállt az őt előállító rendőröknek, hiszen fel sem fogta teljesen, hogy mi történt, ráadásul nála volt Jane Rose táskája, amit bizonyítékként bemutattak. Más gyanúsítottat egyáltalán nem talált a rendőrség, ami szintén a fiatalember ellen szólt.

A feltárt bizonyítékok alapján azt sem vitathatta senki, hogy a fiú egy valódi bajkeverő volt. Mindenki hallott a városban a fiú részeg randalírozásairól és verekedéseiről, meg arról, hogy nem sokon múlott, hogy egy nagyobb balhéja miatt tizenöt évesen javítóintézetbe kerüljön, de ezektől el tudtak vonatkoztatni, hiszen mindenki volt buta kölyök, azonban a fiú bandázása akkor is rossz fényt vetett rá. Nem számított, hogy a fiú bandája már évekkel korábban megszűnt, vagy hogy Thomas azóta rég lecsendesedett, és az egyetemre jelentkezés óta semmi ökörségben nem vett részt. Azonban a tárgyaláson meghallgatott tanúvallomások és a bemutatott bizonyítékok után mind úgy gondolták, ha akkor a fiú szülei nem intézkednek, talán a kis Jane Rose Smith még mindig élne. Nem csoda, hogy a család most csak mentegetőzni tudott, és elhatárolta magát a fiatalembertől. Még ügyvédet sem voltak hajlandók keríteni neki, ezért rendeltek ki neki egyet.

Thomas minden bizonyíték ellenére, sőt, az ügyvédje javaslatával szembemenve ártatlannak vallotta magát, de emiatt az esküdtek szemében csak még nagyobb szemétládának tűnt, aki semmiféle megbánást nem érzett a tette miatt. Az ügyben megszólaló profilozó szerint is teljes mértékben igaz volt az elkövetőre, aki különös kegyetlenséggel végzett a fiatal lánnyal, miután felindulásból kést ragadott.

– Bűnös – visszhangzott a terem csendjében, és a vádlott csak ült ott, dermedten, ahogy a tárgyalás többi részében tette.

Senkiben sem merült fel még annak a lehetősége sem, hogy Thomas Robertson esetleg ártatlan lehetett a gyilkosságban, és hogy a tett őt is annyira megrázta, mint mindenkit, akik ismerték a lányt. Az ügyvéd, egy fiatal nő nem lepődött meg az esküdtek döntésén, sőt, magán az ítéleten sem, amikor az végre megszületett. Természetesen remekül leplezte, de ő maga sem hitt a fiatalember ártatlanságában. Bár tökéletesen elvégezte a feladatát, az esküdtek talán megérezték, hogy pusztán kötelességtudatból tette a dolgát, mint kirendelt védő, nem meggyőződésből.

Az esküdtek döntése alapján hamarosan a bíró ítélete is megszületett. Az ügyvéd tájékoztatta védencét, hogy az ítélet lehetett volna sokkal rosszabb is: Thomas húsz évet kapott, de jó magaviselettel hamarabb szabadulhatott.

A történetnek itt kellett volna véget érnie, hiszen megszületett az ítélet, amivel Thomason kívül mindenki elégedett lehetett, és itt is ért volna véget, ha a fiatalember valóban bűnös lett volna. De minden bizonyíték ellenére, nem ő követte el a gyilkosságot.

Thomas – bár nem mutatta sem a tárgyalásán, sem akkor, amikor a börtönbe kísérték – kétségbe volt esve az ítélet, de még inkább a gyász miatt. Rose mindig nagyon kedves volt vele, még ha a szülei néha óriási sznobként is viselkedtek. A lány mindig azt mondta, hogy csak azért korrepetálja a fiút, mert jól mutat a tanítás az önéletrajzában, de valójában fantasztikus tanár volt, ha ő nincs, akkor az egyetem első évében esélye sem lett volna spanyolból. Mióta a lány tanította őt, a kölcsönös tiszteletükből óvatos barátság lett. Nem több mint barátság, de ezzel mindketten elégedettek voltak. A közös cél – nevezetesen az, hogy Thomas ne bukjon meg csúfosan spanyolból – mindkettejükből a legjobbat hozta ki. Jane Rose még azt is el tudta érni, hogy Thomas lelkesen járjon be az egyetemre, és megszeresse a tanulást.

Az esküdtekben azonban még csak fel sem merült, hogy Thomast szörnyen megrázta a barátja halála, főleg ilyen kegyetlen körülmények között, és hogy ezért nem volt képes többre, mint ügyetlenül elhebegett vallomásra valódi védekezés helyett. Egyszerűen eldöntötték, hogy bűnös, és kész.

Thomas a börtönben, az első alkalommal, amikor lehetőséget kapott arra, hogy telefonáljon, felhívta egy régi barátját. Az egyetlen olyan embert, aki talán segíthetett neki pusztán azzal, hogy hihetett az ártatlanságában, igaz, több éve nem beszéltek egymással. Nem vágyott csodára, csak arra, hogy valaki ne tekintsen rá gyilkosként, és ő mindig meghallgatta, amikor gyerekként valami őrültséget csinált, vagy épp a nyakába varrtak valami ostobaságot.

– Hello, Gabriel, Thomas vagyok, és…

Arra nem számított, hogy azonnal félbe szakítják.

– Nem, Thomas, már két és fél éve tiszta és józan vagyok, nem beszélhetek veled, sajnálom – jelentette ki Gabriel Moor, akivel a gimnáziumban együtt bandáztak. Nagy G jó útra tért, miután majdnem belehalt a túladagolásba, és Thomas nem is szívesen keverte bele ebbe az egészbe, de senki máshoz nem fordulhatott.

– Gabriel, kérlek, ne tedd le! – könyörgött kissé elcsukló hangon, majd megemberelte magát. Eldöntötte, hogy ha a tárgyaláson nem omlott össze, akkor most sem fog. – Nem azért telefonálok, mert bármibe bele akarnálak keverni. Tudom, hogy azt javasolták neked, hogy ne tartsd a kapcsolatot a banda tagjaival, mert a függőségedre emlékeztetnek, és esélyed van rá, hogy visszaess. Nem is kerestelek volna, ha nem lenne fontos. Én… börtönben vagyok. Elítéltek egy gyilkosságért, de nem én követtem el. Szegény Jane, hiszen barátok voltunk! Mindenki elhiszi, hogy én tettem, de esküszöm, ártatlan vagyok.

Gabriel óráknak tűnő másodpercekig nem mondott semmit, amikor Thomas elhallgatott, majd nagyot sóhajtott, és nem tette le a telefont.

– Mi történt, T? – kérdezte vonakodva.– Nem ígérem, hogy segítek, vagy ilyesmi, de hajlandó vagyok meghallgatni téged.

– Megölték az egyik barátomat, Jane Rose Smitht az egyetemről, aki engem korrepetált. Épp spanyolozni mentem hozzá, de hiába csengettem. Vártam egy darabig, megpróbáltam megint, de nem láttam semmi mozgást a házban, ezért hazamentem. Azt hittem… tudod, előtte veszekedtünk az egyetemen. Ki akartam hagyni a korrepetálást a héten, mert el akartam menni egy koncertre, de végül a szokásos időpontban mégis elmentem az órára. Azt hittem, hogy Jane keresett valami más programot. Este a rendőrség kopogtatott nálam, és letartóztattak Jane megöléséért, aztán meg közvetett bizonyítékok alapján elítéltek. Tudod, hogy egy barom voltam, jó, néha még most is az vagyok a gimnáziumban. Sokszor kevertelek zűrbe, én még többen vettem részt, de nem vagyok gyilkos. Kérlek, higgy nekem!

Gabriel türelmesen hallgatta barátját. Gyerekkorukban elválaszthatatlan két rosszcsont voltak, úgy ismerték egymást, mint a saját tenyerüket. Bár évek óta nem találkoztak, még most is meg tudta mondani, hogy a barátja nem hazudik. Ráadásul valódi kétségbeesés csengett a hangjából.

– Hiszek neked – mondta –, de nem tudom, hogy tudnék segíteni bármiben.

Thomas úgy érezte, mintha mázsás súly szakadt volna le róla. Megkönnyebbült hangon folytatta:

– Tudom, hogy nagy kérés, de… nagyon kérlek, menj be a rendőrségre, és… nem tudom, mondd el valakinek, hogy nem én voltam, és hogy ne zárják le a nyomozást, vagy valami. Ha mást nem, keress, kérlek, egy olyan ügyvédet, aki hisz neked. Mindenki lemondott rólam, de én… G, én az egyetem elkezdése óta nem tettem semmi ökörséget. Csak tanulni akartam és megszabadulni a múlttól, ahogy te is, de most itt vagyok a sitten, pedig esküszöm, nem ártottam Jane-nek.

A fiatalember sóhajtott, majd megtört hangon folytatta:

– Nem ártottam senkinek. Az iskolában sem ártottunk saját magunkon kívül senkinek, csak rongáltunk meg randalíroztunk egy kicsit. Na, jó, meg néha elkalapáltunk egy-két saját magunkhoz hasonló idiótát, akik szórakoztak velünk, de senkinek sem lett komoly baja, gyakorlatilag annyit kaptunk, amennyit adtunk. Mindig nagy volt a szánk, de valójában ártalmatlan kis marhák voltunk mind, akik fel sem fogták, milyen szerencsések. Még te jártál a legrosszabbul a túladagolásoddal, azóta én is kiszálltam! Nem tudtam úgy gondolni az anyagra, ahogy korábban, mert mindig csak az jutott az eszembe, hogy majdnem meghaltál.

Az őr jelezte Thomasnak, hogy hamarosan lejár az ideje.

– Le kell tennem. Én… kérlek, ha még a barátom vagy, csak… beszélj valakivel!

Nem várta meg, hogy barátja bármit is ígérjen neki. Nem akarta tudni, hogy beszél-e valakivel, vagy megpróbál segíteni. Talán így könnyebb volt.

 

***

 

A hívás véget ért, de Gabriel még majdnem egy teljes percig állt ott, a telefonnal a kezében, és csak meredt maga elé. Nem tudta, mit gondoljon, azt meg még kevésbé, hogy mit kellene tennie. Lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Az elvonó óta nem beszélt senkivel a múltjából, és nem hiányzott, hogy visszaemlékezzen azokra az időkre, amikor még együtt lógott a gimnáziumban Thomasszal és a bandával. Ó, nem csak a drogtúladagolás miatti emlékek, a közös jó emlékek miatt is igyekezett mindig kiverni a fejéből a múltat, mert mindaz visszaterelhette őt a rossz szokásokhoz, meg a függőséghez.

– Ó, Thomas – suttogta csak úgy saját magának.

Függőség ide vagy oda, nem hagyhatta figyelmen kívül a barátja hívását és segélykérését. Az íróasztalára nézett, Mercedesszel közös képükre. Kapcsolatukban a lány volt az egyetlen, aki nem gyűlölte Gabriel múltját, hiszen ha akkor nem adagolja túl magát, talán sohasem találkoznak egymással.

– Egy világ választott el minket. Ha akkor nem hagyod el a szülővárosod, hogy elmenj a rehabra, és ha utána nem döntesz úgy, hogy magántanulóként mégis befejezed a gimnáziumot, akkor nem találkozunk. Talán még ma is ugyanolyan lenne az életed, mint akkor – mondta neki Mercedes, amikor nagyon mélyen elmerült az önsajnálatban. És a lány segítségével, pozitív megerősítésével és a közöttük kialakuló szeretettel szépen lassan újra felépítette önmagát.

Mercedes volt az egyetlen dolog, amiért hálás lehetett az egész borzalmas napban. Egyetlen nap, amikor minden megváltozott, amikor egy idióta kölyök elszámolta magát. Aznap minden szétesett, apró szilánkokra hullott, ahogy Gabriel küzdött az életéért. De az a szörnyű nap volt az oka, hogy rendbe kellett hoznia az életét.

Vonakodva rákeresett Thomas nevére az interneten, hogy megtudja, mibe keveredett. Gyorsan átfutotta az üggyel kapcsolatos cikkeket, és azonnal egyetértett a barátjával. Bár az elvonó óta nem találkozott Thomasszal, nagyon jól tudta, hogy a gyilkosság nem rá vallott. Egyetértett vele, amikor azt mondta, hogy egy idióta volt, amikor együtt jártak gimnáziumba, de inkább a macsó típusból, mint az igazán erőszakos alakok közül. A városi pletykákkal ellentétben mindketten a bandájuk enyhébb tagjai közé tartoztak, és sohasem keveredtek volna igazán nagy gázba, mint egy ilyen gyilkosság. Thomas régen is csak azért került annyi bajba, mert mindig a legrosszabbat feltételezték róla, amire rendesen rájátszott minden adandó alkalommal. Ha bármikor lebuktak valami marhaság miatt, mindig ő vitte el a balhét. Helyette is többször került bajba a gimnáziumi évek alatt, ezért Gabriel – bár nem örült a dolognak – kötelességének érezte, hogy legalább megpróbáljon segíteni valahogy.

Hogy kiszellőztesse a fejét, elment futni. Mindig ezt tette, amikor nem volt vele Mercedes, és egyre csak kattogott az agya, vagy ha úgy érezte, egyedül nem tud döntést hozni. A futás mindig segített. Most is körbefutotta az egész kampuszt, és csak akkor ment végre haza, amikor már teljese ki volt fulladva. Ennyi idő elég volt arra, hogy végiggondolja a lehetőségeit. Figyelmen kívül hagyhatta volna Thomas hívását, de akkor nem az az ember lett volna, akibe Mercedes beleszeretett, és akit az elvonó óta felépített.

Gyorsan megcsörgette Mercedes telefonszámát, és hagyott neki egy gyors üzenetet:

– Mercedes, felhívott egy régi barátom. Ártatlanul börtönbe került, de nem ártott senkinek. Megkért, hogy beszéljek a rendőrökkel, vagy egy ügyvéddel. Megpróbálok segíteni neki. Ígérem, hogy nem csinálok semmi butaságot. Nagyon szeretlek.

Beült a kocsijába, és évek óta először rászánta magát, hogy visszautazzon a szülővárosába. Az elvonón és a terápiás találkozókon is azt javasolták neki, hogy tartsa távol magát a múlt azon elemeitől, amik a drogra emlékeztették, és ez egy igazán jó tanácsnak bizonyult. Miután elszakadt az ismerős közegből, néha ugyan feltámadt benne a vágy, de sohasem volt annyira erős a késztetés, hogy újra belője magát. Tartott tőle, hogy ez az út rossz hatással lesz a függőségére. Ránézett az ujján csillogó karikagyűrűre, és elmosolyodott. Bármennyire is rossz hatással lett volna rá ez az egész múltba nézés, valami szorosan kötötte őt a jelenhez és a jövőhöz. A horgony, amire szüksége volt a függősége kordában tartására, most is kitartott.

Hosszú kocsiút után visszaért a kis városba, és rögtön a rendőrség felé vette az irányt. Nem akart tovább maradni, mint ami feltétlenül szükséges. Épp elég nehéz volt maga az utazás is, mert még jobban feltolultak az elméjében az emlékek.

Megállt a rendőrség parkolójában, de sokáig csak kifelé bámult a kocsi ablakán. Bármilyen erős volt a horgonya a legszívesebben visszafordult volna, hogy jó messzire kerüljön a múlt árnyaitól, de ha már eddig eljött, nem tehette meg, hogy cserbenhagyja a barátját. Rászánta magát, hogy besétáljon az épületbe. Nagyon remélte, hogy nem fut össze egy ismerős rendőrrel sem, de nem várt csodát, hiszen nem telt el három év azóta, hogy elhagyta a porfészket.

– Miben segíthetek? – kérdezte unott képpel, monoton hangon a rendőr, aki épp szolgálatban volt. Láthatóan jobban izgatta a falra szerelt tévében vetített baseball-meccs ismétlése, mint az, hogy az őrsre besétálónak bármilyen baja lehet.

Gabriel nem nagyon tudta, hogyan kezdjen hozzá, de gyorsan összeszedte a gondolatait.

– Gabriel Moor vagyok – mutatkozott be. – Nemrég elítélték az egyik barátomat, és szeretnék beszélni azzal, aki az ügyben nyomozott.

– Neve? – motyogta a férfi, de egy pillanatra sem vette le a szemét a televízióról.

– A barátom Thomas Robertson – válaszolta Gabriel, remélve, hogy erre már kap valamifajta reakciót.

Így is lett: a rendőr felvonta a szemöldökét, végre elszakított a szemét a meccsről, majd megnyomta az asztalon lévő telefonja egyik gombját, nem tudva, hogy egyike lesz azoknak, akik utoljára látják a fiatalembert élve.

Ládi Zsuzsa
Ládi Zsuzsa