vilagok_harca

Caelan Rhys: Világok harca

– Nem jössz enni? – kérdezte Volli, miközben kinyújtott lábbal nagyot nyújtózott. – Én kezdek borzasztóan éhes lenni.

– Nnnem – dünnyögte vissza Welter.

– Na! Gyere már! – nógatta Volli. – Ne csináld ezt velem! A fiúk biztosan megterítettek odalent.

– Menj csak – válaszolt csendesen Welter. – Jó szórakozást!

– Ááááh! Utálom, amikor ilyen vagy! – vágott vissza Volli, majd durcásan hátat fordított és kecsesen lépdelve elindult a tetőgerinc felé.

– Biztosan nem jössz? – fordult vissza, mielőtt eltűnt volna a tető másik oldalán.

– Mhmm – hümmögte Welter egykedvűen maga elé.

Így Volli lógó orral magára hagyta Weltert. Nem értette, miért különcködik, mint ahogy azt sem, miért nem éhes a késői óra ellenére.

Ekkor azonban nagyot kordult a gyomra, így a gondolatai gyorsan elterelődtek Welterről. Tetőről tetőre, párkányról tornácra ugrálva próbált minél előbb a zsákutca mélyére jutni, ahol minden este összegyűltek a barátaival, hogy átnézzék az aznapi menüt. Lelki szemei elé beúszott egy frissen sült egész csirke képe. Látta, ahogy a ropogósra sült bőrt ínycsiklandozóan csillogóvá teszi a bőségesen rálocsolt illatos szaft. Nyelve hegyén érezte a húsos comb oldalán lecsurgó zsír fűszeres zamatát, és nagyot nyelt, ahogy elképzelte a szájában szétomló hús puhaságát.

– Hát ez sem a mi napunk – rántotta vissza a valóságba egy ismerős hang.

Fejét felkapva látta, hogy már mindenki megérkezett a találkahelyre. Mi több, már át is nézték a vacsorakínálatot.

– Van egy kis maradék felvágott, egy pár szendvics és néhány halfej – mondta az előbbi hang.

– OK, akkor osszátok szét az én részemet is magatok között – szegte le Volli a fejét, majd szomorúan megfordult és elindult kifelé a zsákutcából.

– Volli! Gyere már vissza! – kiáltott utána a hang. Volli hátranézett.

– Nem gond. Tényleg – válaszolta a csapat vezetőjének, aki kiválva a csapatból utána igyekezett. – Add a kicsiknek a részemet. Én elleszek. Máshol is vannak kukák a környéken.

– De azok veszélyesebbek, és nem is biztos, hogy találsz bennük kaját – próbálta a főnök jobb belátásra bírni Vollit.

– Nem vagyok már kislány – mosolygott Volli szomorúan. – Tudok magamra vigyázni. Egyébként meg utálnám magam, ha elenném a kicsik elől a vacsorát. Akkor meg még jobban, ha nem vinnék Welternek. Márpedig ez nem elég mindenkinek.

– Miért törődsz még mindig azzal az eszelőssel?! – rándult össze a főnök szemöldöke.

– Ki törődjön vele, ha nem én? – kérdezte Volli szemlesütve.

Látta, hogy a főnök akarata ellenére cselekszik, mégis lassan megfordult, és sietős léptekkel kiment a sikátorból. Tudta, hogy a főnöknek igaza van, de nem tehetett mást. Vacsorát kellett szereznie magának és Welternek is.

– Bárcsak tudnám, hogy mit csinál odafönt állandóan! – sóhajtott Volli maga elé. Már attól is elszorult a szíve, amikor felidézte magában, hogy gubbasztott Welter a megszokott helyén, mielőtt otthagyta.

Azonban nem volt több ideje gondolkodni, mert egy hatalmas háztömböt megkerülve már meg is érkezett egy másik szeméttárolóhoz.

Felületesen átnézve nem tűnt kecsegtetőnek a számára, azonban reménykedett benne, hogy a hatalmas fémtartály gyomra esetleg némi meglepetéssel szolgál. Ezért felugrott a tartály szélére és megpróbálta a tartalma legfelső rétegét óvatosan megpiszkálni, hátha talál valami ehetőt alatta.

– Csak nem képzeled, hogy büntetlenül turkálhatsz a szemetünkben? – szólalt meg egy ijesztően rekedt hang a háta mögött. Volli felnézett és látta, hogy minden irányból haragtól szikrázó tekintetek és fenyegetően felvillanó fogsorok fogják közre.

– Ugyan már srácok! – húzta össze magát Volli reszketve. – Csak nem fogunk összeveszni néhány üres italos flakonon?

Volli hangja erőtlenül csengett, de beszéd közben vadul forgatta a szemét, hátha talál egy olyan irányt, amerre könnyedén elmenekülhet.

– Macska létedre lehetne annyi eszed, hogy nem próbálkozol a kutyák területén. Vagy esetleg meguntad a földi nyomort? – kérdezte a legnagyobb kutya a csapatból, miközben lekushadva, lassú léptekkel közeledett Volli felé. Óvatosan körülnézve látta, ahogy a többi kutya követi a példáját, ezért biztosra vette, hogy ő a falkavezér. Vele kéne valahogy szót értenie, gondolta, de ösztöne azt súgta, ez lehetetlen.

– Nem, egyáltalán… – szólt végül Volli halkan, majd hirtelen mozdulattal megpróbált a mögötte lévő kuka tetejére ugrani. A sötét miatt azonban elvétette az ugrást és mögé csúszott.

Dermedten húzta össze magát az épület fala és a kuka között, miközben a saját bőrén érezte, ahogy a kuka rázkódik és táncol, amint a kutyák megpróbálnak mögé férkőzni. Mivel csak idő kérdése volt, hogy mikor mozdítják el a kutyák az üres kukát a helyéről, így mihamarabb tovább kellett állnia. Hirtelen ötlettől vezérelve végigrohant a kukasor mögött, azonban az utolsó kuka végénél egy sűrű rácsba ütközött. Nem tudta, mitévő legyen, ezért az utolsó kuka mögött ismét gombóccá gömbölyödött és várt.

– Fiúk, arra keressétek! – hallotta a vezér kiáltását, majd az első kuka dörömbölése hirtelen abbamaradt. Feszülten fülelt, hátha meghallja, merre irányította a vezér a keresést, azonban a kutyák szimatolásának a hangját mintha minden irányból hallotta volna.

Felnézett, de a feje fölött nem látott veszélyt. A dühösen kutató kutyák keltette zajok azonban egyre közelebbinek hallatszottak, ezért sürgősen döntenie kellett. Így hát döntött.

Egyetlen gyors, nesztelen mozdulattal felugrott az előtte álló kuka tetejére. Ezúttal nagyon koncentrált, hogy ne csússzon le a lendülettől, így sikeresen landolt. Ám alig érte a talpa a kuka tetejét, látta, hogy balszerencséjére éppen egy kutya mögé érkezett.

A kutya, ahogy meghallotta a földről Vollira hörgő társainak a hangját, gyors mozdulattal megfordult, és készült Vollira vetni magát, így Vollinak ismét gyorsan kellett reagálnia.

A rács, amely már a földön is leküzdhetetlen akadály volt Volli számára, még a kuka tetejéről is túl magasnak tűnt ahhoz, hogy Volli saját erejéből átjusson rajta. Azonban gyorsan körülnézve látta, hogy a kukák kutyák felőli oldalán valaki a rácsnak támasztott egy koszos, korhadtnak látszó deszkát. Volli elég magasnak ítélte ahhoz, hogy kis szerencsével a rács felső harmada fölé jusson általa, mielőtt a kutyák feldöntenék. Mivel azonban nem volt rögzítve, és Volli azt sem tudta megállapítani, hogy mennyire stabil, ezért ha választhatott volna, akkor nem ugrik fel rá. Azonban ez most nem a gondolkodás ideje volt, így nekiveselkedett és ugrott.

Alig hagyta el a hátsó lába a kuka tetejét, amikor a légmozgásból érezte, ahogy a kuka tetején lévő kutyát éppen csak elkerülte. A felállított pallóról lenézve látta, ahogy a kutyák acsarkodva próbálnak felé ugrani, ezért csak remélte, hogy előbb ér célba, mintsem a kutyák fellöknék a fát.

Azonban ezúttal is pártolta a szerencse. Erősen megkapaszkodott éles karmaival, majd meglódult felfelé a pallón. Látása beszűkült, hallása eltompult és már csak az életösztön tombolt az agyában. Semmi mást nem látott, csak a szeme előtt tornyosuló rácsot, és csak a saját hangját hallotta a fejében, amely állhatatosan azt szajkózta, hogy el kell érnie a rács tetejét.

Ám hirtelen megszédült. Érezte, ahogy a hatalmas fadarab megindul alatta, pedig ő még nem érte el a tetejét. Félt, hogy ha most nem rugaszkodik el, akkor a kutyák a fával együtt maguk alá tiporják. Ezért ugrott. Az elrugaszkodásával azonban újabb lendületet adott a fának, így gyengítve saját ugrásának erejét.

– Elérem! Elérem! – zakatolt a fejében mindvégig. A rácsnak csapódva a bal mellső mancsával még éppen elérte a rács tetejét. Amilyen gyorsan csak tudta, felhúzta magát, majd ismét elrugaszkodott, ezúttal a rács tetejéről.

A rács másik oldalán egy halom szanaszét hajított dobozon ért földet, ám néhány ügyes szökkenés után már a talajon is volt. A kutyák hangja még hosszan visszhangzott a fülében, habár futott, ahogy csak a lába bírta, hogy minél távolabb kerüljön tőlük.

Már jócskán a város másik felében járt, de még mindig reszketett minden tagja. Leült egy sötét kiszögellésben és próbált nyugalmat erőltetni magára. Nem telt sok időbe és gondolatai ismét Welter körül forogtak.

– Mi lehet vele? Mit csinálhat most? – sóhajtott, majd lassan felállt. Izmai elfáradtak, és ismét visszatért az éhségérzete, méghozzá sokkal erősebben, mint amikor Weltertől elvált.

– Muszáj kaját találnom! – indult vissza határozott léptekkel a házhoz, ahol Weltert hagyta.

Az volt a terve, hogy visszafelé minden útjába eső szemétlerakót átvizsgál valami ételért.

– Olyan nincs, hogy ne találjak valamit! – biztatta magát, miközben sorra járta a szemétledobó helyeket.

Mire visszaért a találkahelyhez, a többiek már rég szétszéledtek. Előtte természetesen minden kukát még egyszer átforgattak, hátha akad még bennük néhány falat. De a jelekből ítélve ők sem találtak semmit.

Miközben Volli elment a szeméthalom mellett, szemével végigpásztázta a kupacot. Tudta, hogy a többiek már az utolsó morzsát is kimazsolázták belőle, mégis reménykedett. Nem is maga, inkább Welter miatt.

Azonban ahogy sejtette, a halomban már semmi ehető nem maradt. Így aztán a kukák mögötti omladozó fal tetejére ugrott, onnan pedig ugyanazon a kacskaringós úton indult vissza, amelyen lefelé jött. Tornácról párkányra, párkányról erkélyre, erkélyről ereszre, majd tetőről tetőre vezetett az útja.

Jó pár percbe beletelt, mire feljutott oda, ahol Weltert hagyta. Ahogy egyre közelebb ért, aggodalma egyre nőtt, hogy milyen állapotban találja Weltert. Furcsán viselkedett, ezért minden éjszaka tartott attól, hogy mire visszaér, Welter valami visszafordíthatatlant tesz.

Felérve a tető gerincére megállt és körülnézett.

– Hát itt vagy! – sóhajtotta alig hallhatóan. Örült, hogy Weltert épségben találta, mégis mérges volt rá, amiért változatlan pózban és helyen ült a tető szélén, ábrándos tekintettel meredve a sötétségbe. Elgyötörten, korgó gyomorral erőtlennek érezte magát a perlekedéshez. Ezért inkább odament Welter mellé, leült, majd csendben nézték, ahogy a város lassan nyugovóra tér.

– Hogy ment? – törte meg a csendet Welter jó néhány perc után. Hangja mély volt és meleg. Nem nézett Vollira, de Volli tudta, hogy Weltert tényleg érdeklik a történtek. Amióta csak ismerte, Welter soha nem vette a fáradságot, hogy akár egy bajuszszálát is mozdítsa olyasmiért, amit nem tartott fontosnak.

– Nincs kaja – bökte ki Volli rekedten. Szeretett volna mindent elmesélni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy megragadja Weltert és addig rázza, míg fel nem ébred ebből a bágyadtságból. De nem aznap. Minden izma sajgott, a feje fájt és jól esett neki a csönd.

– Hmmm… – hallatszott Welter hangja válaszul.

Volli felvont szemöldökkel nézett rá.

– Ez most mit jelent? – tépelődött magában. – „Hmmm, ez baj.” vagy „Hmmm, ez nem baj.” ?

– Tök mindegy, ma már amúgy is elegem van mindenből – zárta le Volli a saját gondolatmenetét, majd nagyot sóhajtva ismét előre fordult és hagyta, hogy a tekintete megpihenjen egy messzi háztető csúcsán.

Nemsokára arra lett figyelmes, hogy az egész városban szinte varázsütésre kialudtak az utcai fények, így sokkal tisztábban látszódott minden csillag az égen. Némelyek lüktettek, csodálatos színekben villództak, míg mások mintha bújócskát játszottak volna, eltűntek, majd feltűntek a lassan tovavonuló felhők fátyolos nyúlványai mögött.

Volli érezte, hogy be kell csuknia a szemét. Érezte, ahogy a szíve dobolása lágy duruzsolásba megy át, ahogy egész testét lágy zsibbadás járja át. Hirtelen könnyűnek, majdnem súlytalannak érezte magát. Szigorúan összehúzott szemöldökei lágyan eltávolodtak egymástól, a szinte állandósult ráncok a szeme fölött kisimultak, szája boldog, elégedett mosolyra nyílt.

– Tud valamit ez a fickó – állapította meg magában. – Ez mámorító.

A csöndet egyszerre összekoccanó tetőcserepek hangja törte meg. Volli kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Welter lassan feltápászkodik. Egyenként kinyújtóztatta a tagjait, majd komótos léptekkel elindult a tetőgerinc felé.

– Te meg…? – döbbent meg Volli.

– Sssst! – intette csendre Welter. – Itt várj meg!

Ezzel eltűnt a tetőgerinc mögött.

Volli idegesen ráncolta a homlokát. Ő is felállt és lendületesen Welter után indult, ám félúton a gerinc felé megtorpant. Tudta, hogy Welter nem akarja, hogy utánamenjen, de nem tudott megálljt parancsolni a lábainak, így elkezdett idegesen fel s alá járkálni. Bármilyen óvatos volt is, egy-egy cserép megmozdult a lába alatt, súrlódó, éles hangot adva.

– Nem kértem, hogy maradj csöndben? – korholta Welter, amikor visszatért. Volli lesütött szemmel megtorpant és szólni sem bírt.

Welter azonban látszólag mit sem törődött ezek után vele, egyenesen a tető szélén lévő törzshelyére sietett. Letette a magával hozott lestrapált zománcos lábost, majd elkezdte letekerni a mancsában tartott botról a rákötött madzagot.

– Ne segítsek? – sietett oda Volli, különösen ügyelve arra, hogy a léptei ne keltsenek zajt.

– Állj hátrébb és egy hangot se! – utasította Welter határozottan. Volli megszeppenve húzódott néhány lépéssel Welter mögé, majd szó nélkül leült.

Eközben Welter is leült a kedvenc helyére. Volli látta, ahogy maga felé lendíti a botra kötött zsineg szabad végét, és megfogja. Kivett a mellette lévő kis lábasból egy gilisztát, majd gyakorlott mozdulattal a madzag végén levő horogra tűzte. Kilógatta a tetőről, majd újra maga felé lendítette és megfogta. Igazított a gilisztán egy kicsit, majd ismét elengedte. Néhány apró korrigálás után elégedett mosoly ült ki az arcára, jelezvén, hogy a csali bevetésre kész. Ám egy pillanat múlva újra visszatért az arcára az a misztikusan semmibe révedő tekintet, amitől Volli minden szál szőre az égnek meredt.

Így ültek hosszú perceken keresztül. Welter a háztető szélén, egyszerű horgászbotját a semmibe lógatva, míg Volli néhány méterrel mögötte, minden egyes némán töltött perccel egyre mélyebbre süllyedve a kétségbeesés mocsarába.

Tekintete úgy csüngött Welter görnyedt alakján, mintha örökre agyába akarná vésni a látványt. Tágra nyílt szemei felfénylettek, ahogy a hold előbújt egy felhőfoszlány mögül, majd hatalmas, kövér könnycseppek törtek utat maguknak Volli lelkéből a külvilág felé.

– Végleg elveszítettem őt! – suttogta, miközben a torka görcsbe rándult és a mellkasa felizzott a fájdalomtól.

Végül nem bírta tovább. Néma csendben felállt, megfordult és elindult a tetőgerinc felé. Ajkába harapott, nehogy kitörjön belőle a zokogás. Nem hitte el, hogy ennyi, vége, Welter nincs többé. Az ő Weltere.

Néhány lépés után visszanézett. Welter továbbra is mozdulatlanul gubbasztott a tető szélén, horgászbotjával a semmire várva. Volli összeszorította a szemét, majd leszegett fejjel újra elindult, átlépve a kúpcserepeken. Lassú, kimért, óvatos léptekkel haladt, nehogy zajt csapjon. Maga sem tudta, hogy miért, de szeretett volna úgy eltűnni Welter életéből, hogy Welter ne vegye észre. Úgy gondolta, nem segíthet, és úgy érezte, Welternek igénye sincs arra, hogy ő mellette legyen.

– Légy boldog, legkedvesebb barátom! – mormolta maga elé, miközben lassan hátrafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen Welterre, mielőtt végleg elválnának útjaik.

Ahogy megfordult, hirtelen hangos csattanással telibe találta valami az arcát. Az ütés erejétől jócskán hátratántorodott, de igyekezett gyorsan összeszedni magát. Megrázta a fejét, mancsával megtörölte az arcát, ami legnagyobb meglepetésére kimondottan nedves volt. A szemét kinyitva érte azonban a legnagyobb meglepetés. Egy élő, csillogó testű hal fickándozott az orra előtt a tetőcserepeken.

Kikerekedett szemmel nézte egy darabig, majd megszaglászta, ám nem érzett semmi szokatlant. Pontosan olyan illata volt, mint egy friss, élő halnak. Mancsával megpiszkálta, de úgy sem produkált semmi különöset. Csapkodott az uszonyaival és tátogott, időnként egy-egy nagyobbat dobva magán.

Volli gyanakvó tekintettel nézett fel az égre, de csak színesen pislákoló csillagokat és néhány holdfényben fürdő felhőfoszlányt látott. Körülnézett, de a tetőn sem látott senkit.

Végül szájába véve a halat elindult Welter felé. Ahogy átlépett a tetőgerincen, leesett az álla.

– Nem ízlik? – fogta meg a Volli szájából kiesett, lefelé bucskázó halat Welter, amint az megörülve a hirtelen jött szabadságnak a tető széle felé igyekezett, hogy levesse magát.

Volli azonban mindezt nem látta, nem hallotta. Földbe gyökerezett lábbal és hatalmasra tágult pupillával bámulta az eget Welter feje mögött.

Welter várt néhány pillanatot, majd fogta a halat, rutinos mozdulattal fejbe csapta, majd a lábosba tette.

– Bocsáss meg, de sietnem kell – mondta, majd sarkon fordult és visszament a törzshelyére. Lendületesen előre lendítette a friss kukaccal felszerelt zsinórt, majd felvéve a szokásos görnyedt testtartását, békésen várt.

Volli azonban nem hitte el, amit látott, így Welter mellé merészkedett. Ahogy a telihold fénye megvilágította az ezernyi apró felhőfoszlányt, azok úgy festettek, mint egy hatalmas víz alatti dzsungel. Azonban ez a dzsungel telis-tele volt nyüzsgő, játszadozó és nyugodtan úszkáló halakkal, amelyeknek egészen túlvilági külsőt kölcsönzött az aranyló ragyogás, amely lágyan körbe vette őket.

– Nem olyan könnyű őket megfogni, mint a normálisakat – suttogta Welter, miközben le sem vette a szemét az egyik különösen kíváncsi halról.

– Azt mondod, ez nem „normális”? – kérdezte Volli, miközben az egyik mancsát egyenesen előre nyújtva próbálta megérinteni a jelenséget.

– Ha hiszel benne, akkor az – válaszolta Welter alig hallhatóan.

– De az a hal, amit hozzám vágtál – fordult Volli lassan Welter felé –, az olyan volt, mint az igazi.

– Nem volt okod kételkedni a valódiságában, ezért elfogadtad, hogy normális – válaszolt Welter, miközben feszült figyelemmel nézte a kukacot csipkedő halat.

Volli összeráncolt homlokkal, nesztelen léptekkel odament a lábashoz, és óvatosan kiemelte belőle a halat. Ismét megvizsgálta minden oldalról, de megint nem talált benne semmi különöset. Becsukta a szemét, majd óvatosan beleharapott. A hal húsa lágyan omlott szét a szájában, édes ízt hagyva maga után. Úgy érezte, elájul a gyönyörtől. Soha életében nem evett még ilyen finomat. Szemét szorosan összeszorítva azt kívánta, hogy ez az érzés soha ne múljon el.

A rá következő falatok sem okoztak csalódást, azonban a halacska hamarosan elfogyott.

Volli kinyitotta a szemét és döbbenten nézte az üres mancsát. Nem tudta eldönteni, álmodott-e, ezért sietve Welter felé nézett és az utca fölötti égre. Nyomát sem találta a halakkal teli tüneménynek, azonban Welter mancsai között ott volt a hal, amelyik annyit kekeckedett a kukaccal.

– Jóllaktál? – kérdezte Welter nyugodt hangon.

– Hmm, igen – válaszolta Volli bizonytalanul. Rég nem érezte magát ilyen jóllakottnak, bár maga sem értette, hogy mitől, hiszen csak egyetlen halat evett.

– Akkor jó – mosolyodott el Welter, majd nagyot harapott a mancsai között tartott halba.

Volli felállt és megbabonázva nézte, ahogy Welter jóízűen eszi a halat, amit maga fogott ki a… és itt elakadtak a gondolatai. Nem is tudta megfogalmazni, hogy mit látott, vagy hogy mi történt vele. Vagy talán velük? Már ezt sem tudta.

– Welter, mi most álmodunk? – kérdezte végül rövid habozás után.

– Nem hinném – válaszolta Welter, miközben komótosan elkezdte összecsomagolni a horgászbotját. – Persze nevezheted álomnak, ha jobban érzed magad tőle.

– De ha nem álom, akkor mi ez? – forszírozta Volli.

– Az én Valóságom – mosolyodott el Welter. Fogta a kis lábost és a botot, majd elindult a tetőgerinc felé.

Volli követte. Kavarogtak a gondolatok a fejében és nehezére esett megfogalmazni a kérdéseit. Pedig annyi kérdése volt, hogy úgy érezte, szétszakad a feje, ha nem zúdíthatja őket Welterre.

– Ezt… – rebegte halkan, miközben Welter megállt egy rosszul felrakott tetőcserép felett – ezt miért nem mondtad soha? – nyögte ki végül.

– Mert nem kérdezted – válaszolta Welter. – Téged teljesen lekötött, hogy gondoskodj rólam, hogy megmondd nekem, mit kéne gondolnom, mit kéne tennem. Nem tűnt úgy, mintha kíváncsi lennél rám.

– Hogy érted, hogy nem vagyok kíváncsi rád? – csattant fel Volli. – Ha én nem gondoskodok rólad, akkor már régen éhen haltál volna!

– Tényleg? – kérdezte Welter jelentőségteljesen, egyenesen Volli szemébe nézve. Néhány másodpercnyi csönd után lehajolt, felemelte a csálé tetőcserepet, majd színpadias mozdulattal behajította a lábost és a horgászbotot a ház padlására. Megvárta, amíg mindkettő megtalálja a helyét a padlás padlózatán, aztán gondosan visszatette a tetőcserepet a helyére. Végül, mint aki jól végezte dolgát, leporolta a mancsait és meghajolt Volli előtt, akár egy sikertelen darab alázatos főszereplője.

– OK, a mai nap nem ér! – nevette el magát Volli végül. – Elvégre Te sem voltál annyira szorgalmas, hogy meghívót küldjél a halvacsorára!

Caelan Rhys
Caelan Rhys