adult-1867702_640

Zsubrits Zsolt: Szavak helyett

Hanna férje három napos, fárasztó üzleti útjáról indult hazafelé kora reggel. Szállásáról kijelentkezett.  Az utazó táskája megadóan pihent a kocsi csomagtartójában. Már éppen be akarta dobni fáradt testét a táskája után, hogy nagy gázt adva robogjon vissza, amikor hirtelen a félhomály kora tavasziasnak tűnő hűvösében leblokkolt. Ott állt, és nem engedték lábai, hogy belépjen a gépiesen végzendő feladatának soron következő pillanatába. Váratlanul kibillent megszokott monotóniájából. Az idő órákba és percekbe bújtatott zsoldosai végtagjaiba markoltak, és nem eresztették. Először észre sem vette, meg sem akarta hallani. Azonban nem lehetett nem felfigyelni rá. Igaz, a napokon át tartó hajtáspajtás, az autózás, a ki s beugrálás, az ajtócsapkodás, a számtalan tárgyalás, az egyeztetések, a mókuskerekezés teljesen elfelejtették vele, érdemes lesz lecövekelni. Halkan, majd a csenden egyre hangosabb rést ütve, tisztán, minden mástól elkülönülten csivitelt, dalolt, játékosan trillázott egy kismadár a meggyfa egyik téltől viseletes ágán. Már nem tudott nem lassítani, és nem megállni. Nem tehette meg, hogy nem adja át magát ennek a koncertnek. A szabad füttyös tántoríthatatlanul és kitartóan énekelt, énekelt, és énekelt. Kilépve az idő mindig tevékeny perceinek gyűrűjéből, a feladatainak tömkelegéből. Megszabadulva a Gyerünk, ez még belefér a mai napba! parancsától, végre átadhatta magát annak, amiben az a szépség rejlett. Az öröm végigjárta, áthangolta a feje búbjától a talpának legutolsó szögletéig az összes érző sejtjét. Mint amikor a hosszútávfutó valamelyik versenyén először emeli szájához a vizes kulacsát, ugyanúgy a fáradt férfit is elkapta a hév, hogy igyék ebből a vidám és szívet melengető forrásból. Már egyáltalán nem akart sietősen, kapkodva bekászálódni a vezetői ülésbe. Csak állt némán, mozdulatlanul és gyönyörködött. Percek teltek el, mire visszatért a felszínre újra. A tettek, aggódások, és agyalások vidékére. De mélyen sejthette, hogy az igazán fontos dolgok nem megfizethetőek, és nem mondhatóak el. Sőt, nem is várnak el semmiféle ellenszolgáltatást. Csak úgy kapja mindenki. Elég, ha észreveszi. Aztán hirtelen tovalibbent a varázslat. Hol jár még a tavasz ilyenkor? Aztán már indult is kedveséhez, hogy meséljen. Kiéhezetten és epekedve várta a találkozást Hannával. Beszélgetni akart vele. Rengeteg időt kettesben lenni. Igen. Ez a gyógyír a bajára. Csak a gyerekek ne lennének útban!

Szerencsére aznap az egész délutánt és estét kettesben tölthették. Az asszony mindent elrendezett. A gyerekek a nagyszülőknél duhajkodtak. Az asztal ízlésesen megterítve. Természetes tisztaság, és takaros, rendbe szedett otthon várta a férfit. Kint, az egész utcában, tarkává, majd fehérré festett át mindent az egyre sűrűbben szálló hó. Még az úttesten sem tudott győzni az aszfalt szürkéskékje. Hanna az ablakon keresztül ámulva figyelte az átváltozást.

– Olyan, mintha egy másik világ hírnökei látogatnának meg minket. Mintha a földöntúlinak befolyásolhatatlan tulajdonságait csodálhatnánk meg a havazásban.

Mike a kandalló előtti kanapén eldőlve, átadva magát a semmittevésnek, hívogatóan fordult oda párjához. Valahogy minden egyszerűnek tűnt, és ott volt velük. A világ most belefért a meleg és a száraz fahasábok ritmusos pattogásától hangos szobába. Hanna mellé telepedett, és belefúrta fejét a férje ölébe. A nő érintéseitől lángolóbb tűz fakadt fel a belsejében, mint a kandallóban.

– Tudod, én nagyon zavarba jövök a hóval borította tájak láttán. Bűntudat kezd el gyötörni. Nem akarom elhinni, hogy megérdemlem ezt a születő fehérséget.

– Hogyan?

– Hagyjuk. A bennem lévő dolgok sokszor olyanok, mint a tavaszi rétek szín kavalkádja, nehéz beszélni róluk.

Mike nem értette meg a feleségét.

– De hát, te szép vagy, mint a friss hó kint!

– Ugyan. – Majd néhány pillanat múlva megtörte a közéjük férkőző csöndet.

– Talán. Olyan vakítóan világos mindez a napfénytől. Mégis hideg és nehéz. Nagyon nehéz. Kemény leszek. Először szeretnének megfogni, fogást találni rajtam. Majd gömbbé formálnának, körbe nyomkodnának, mint a készülő hógolyót, és az élvezet közben nem vennék észre, milyen jéghideggé és szikla keménnyé alakulok.

– Tudod mi a kemény? Az éles szavaid, amik a szívembe hatolnak, amikor ilyeneket mondasz.

Mike ingerült lett.

– Meg a te páncélod, ami megakadályozza, hogy érezd ezt a bánatot.

– Jó. Tudom, nagyon kellemetlen megérezni, ami fáj bennünk. Ámbár nem megfigyelni, megszokni, és nem is szeretni akarom a fájdalom lüktetéseit. Inkább átadni magam neki, hogy csináljon velem, amit szeretne. Formáljon valami sokkal szeretettel telibb és örömöt sugárzóbb emberré.

– Ez megtörtént már, hiszen ragyogsz és sugárzol. Nekem te vagy a legfényesebb és legtisztább. Látlak. Látom, aki vagy.

Hanna fölemelkedett és átkarolta a férfit, akit eddig párnának használt. Bízott benne. Erőteljesen érezte, hogy számíthat rá, és megoszthatja vele, mindazt, ami foglalkoztatja éppen. Mike magához vonta és a fülébe súgta a legkedvesebb szavakat, amelyeket mindig is hallgatna, időtlen időkig.

– Szeretlek. Nagyon szeretlek.

A nő ellágyultan omolt az ölébe. Boldogan adta át magát a gyengéd kényeztetésnek. Ahogy az enyhe szellő legyezésétől elalél a csónak a tavon, ugyanúgy ő is ringott, elrévedt a fészekszerű nyughelyen. Mike szorosan körbefonta karjaival, könnyedén, mégis határozottan magához szorította. Érezték mindketten, hogy ennél nagyobb csoda nem történhet soha velük.

Később Hanna szakította félbe a szobát birtokba vevő csendet.

– Ahhoz, hogy megismerd valódi lényegedet, merned kell az érzéseidet megérezni. Engedd meg végre magadnak, hogy az érzelmeid, érzéseid, testi érzeteid felfakadjanak benned. Ráadásul még segítséget is kapsz az emlékeidtől, a vágyaidtól, vagy akár a gondolataidtól. Ha majd megismered a lelked alapvető erejét és képességét, akkor belátod, hogy ki is vagy igazából.

– De hát, oly gyakran dühöt és ingerültséget, haragot veszek észre magamban! – fakadt ki türelmetlenül a férfi.

– Eldöntened neked kell, hogy melyek a kellemetlen és kellemes érzések nálad? Ezek sajátos elegyétől leszel egy valaki a tömegből.

– Hogyan?

– Az émelyítő rosszérzés is a tied. Olyan helyettesítő, élősködő lélektartalmak, amelyeket megtanultunk, átvettünk a környezetünkből korábban. Ha elfogadod a kellemetlen hatású rezdüléseidet, akkor idővel megszabadulhatsz tőlük. Egyébként nem, és árnyékként kísérni, kísérteni fognak. Nem engednek el, mert ragaszkodsz hozzájuk, és így kapaszkodnak beléd.

– Furcsa. Azt hittem az érzésektől vagyok ember. Ha nincs bennem érzelem, akkor az olyan, mintha halott lennék.

-A negatív vagy az elbűvölő érzelmek, érzések meggátolnak abban, hogy végleg elfelejtsd mindazt, ami kellemetlen emlék. Valahogy becsapják valóságlátásodat.

– Mi a helyzet a fájdalommal? Kell a fenének! Utálom, mint a határidőket!

– Ugyan, – nevetett fel a nő, – attól tanulhatsz a legtöbbet. Amikor a szívbe markoló érzéseket megérzed, akkor megszólít az a mélység, amely pusztán szeretni akar. Úgy, ahogy vagy. Mint, amikor hazaérkezel. A kémény füstje messziről jelzi, hogy jóleső meleg vár rád. Az eléd rohanó farkát csóváló kutyánk lelkendezve nyaldossa ujjaid. Az illatos forró bor, az én még forróbb csókom és megnyugtató ölelésem édesen kedves és örömöt fakasztó. Nem igaz?

Mike érdeklődve, kicsit mégis óvatosan puhatolódzott a bájos és érzékeny feleségénél.

– De. De. – Kicsit elkalandoztak a gondolatai. – Ha sok szabadidőd lenne, te mihez kezdenél?

– Lelassulnék, mint falun a tél karácsony előtt. Aztán hozzáfognék lelkem aranyló talaját megtalálni.

Mike csodálkozó és kíváncsi szemekkel faggatta tovább.

– Hogy érted ezt?

Felesége egyre szélesedő mosollyal játszani kezdett vele.

– Hát. Oda egyedül indulok, ha nem veszed rossz néven.

A férfi ráharapott a csalira, és kérlelni kezdte. Valahogy megtetszett neki a dolog, és belement a játékba.

– Engedd meg, hogy elkísérjelek. Ígérem, csendben leszek, és nem fogok annyit okoskodni.

A nő fülig érő vigyorral hajolt közelebb hozzá.

– Rendben van -, majd átváltott egy másik vágányra. – Mit értesz az alatt, hogy simogatás?

Mike, mint a hirtelen beérő paradicsom, csakúgy virított a vörösségétől.

A nő kacérkodó mosolygással szelídítette meg a férfi arcának égő tüzét, és finoman megbökte a vállát, majd ismételt.

– Mit értesz te simogatás alatt?

Csak egy hosszabb szünet után érkezett valamiféle válasznak tekinthető mondat. Kissé nehezen akart beindulni a párbeszéd. Ámbár a nő így is nagyon kedvére valónak találta férjének kamaszos téblábolását. Mike pedig hangosan köszörülte a torkát.

– Khm. Amikor egy ember a kezével hozzáér egy másikhoz.

A szebbik nem képviselője enyhén kéjes kacagással válaszolt neki.

– Azt akarod mondani, hogy te még soha nem simogattál senkit?

A férfi ismét elszégyellte magát, és szép lassan bekérezkedett szívének nagyon kedves, s önfeledté vált partnerének kicsit riasztó hullámvasútjába.

– Azt gondolom simogatás alatt, például, amikor végig simítom az ujjaimmal a homlokodat, hogy a gesztenyebarna hajtincseidet eltávolítsam végre a nagy, kerek és igéző szemeid elől.

Most Hanna arca kezdett emberibb színekbe öltözni.

– Igen. Szóval…Milyen érzés a simogatás nálad?

A fejlényt ismét padlóra küldték. Csak dadogva jöttek elő belőle a szavak.

– Khm.Khm. Olyan puha. Olyan lágy. Könnyű…Nekem nehéz simogatni.

Az egyre bátrabbá váló kihívója tovább kacérkodott vele és haladt az útján, egyre eltántoríthatatlanabbul.

– Tehát, már te is simogattál! – kacagott fel élesen a nő. És milyen neked, amikor megérintesz engem?

Na, Miket ekkor kényszerítették végleg a padlóra az érzései. Iszonyúan elbizonytalanodott. Hirtelen elkapta tekintetét szerelmének csábos, égszínkék szemei elől. Nem bírta elviselni Hanna vakítóan fényes és tiszta nézését. A saját csapdájából, szívének rabláncaiból azonban már nem tudott szabadulni. A játszótárs könnyed hahotázással adta meg a kegyelemdöfést:

– Milyen érzés, amikor engem simogatsz?

A férfi olyan zavarba jött, hogy a nő is megbánta, amit elkövetett ellene és vele. Pedig csak játék volt. Gondolkodás nélkül oda bújt hozzá, és szenvedélyesen szájon csókolta, amire vadul válaszolt a hoppon maradt párja is. Felizzott közöttük a levegő. Forróság öntötte el mindkettőjüket. Percek teltek el ebben a szerelmi idillben. Belefeledkeztek és beleszédültek az egymástól ajándékba kapott örömökbe. Kicsit később Hanna kezdte el először használni a fejét.

– Vajon milyen mértékig lehet fokozni a szeretést, a gyöngédséget?

De mivel süket fülekre talált kérdése, ő válaszolta meg saját magának elmélázva.

– Tegyük fel, hogy valaki már mértéktelenül szeret téged. Annyira jó, kedves és édes hozzád, hogy már túlcsordul belőled is, mint mézes csuporból a méz, mikor többet akarunk bele tölteni, mint amennyi belefér. Folyik, árad, melegít, tüzesít, és fellágyít mindent benned és körülötted. Növel, erőt ad, lelkesít. Szinte már oly fokú ez a szeretet, hogy sok is belőle. Ám egyáltalán nem unalmas, hiszen mindig eleven, szikrákat pattintó. Belepirulsz. Megizzadsz. Szép lassan arra vetemedsz, hogy megkéred a szolgáltatóját, hogy már ne szeressen ennyire téged. Ne szeressen ilyen nagyon. Felébred a vágy benned, hogy inkább szeressen mostantól valaki mást. Olyant, aki valóban megérdemli. Aki jobban rászorul. Szeretetéből, boldogságából mindent, igen, ezen túl mindent adjon át más valakinek, olyanoknak, akik boldogtalanabbak, szenvednek még és gyakran elfáradnak dolgaikat végezvén. Azt kéred, sőt könyörögsz: szeresse azokat, akik még csak gyűlölni tudnak, és megvetéssel néznek más emberek szemébe, netán az előszobai tükörben önmagukra!  Neked már elég ebből az édes eledelből. Mintha teljesen kitöltötte volna a hasad ez a rengeteg jó élmény, gondoskodás, és finomság. Az is sok volt, amit eddig kaptál. Furcsa, de neked elég volt belőle. Most már elboldogulsz a szeretet simogatása, jóleső és lágy fuvallatai nélkül is.

A férfi arca hirtelen kifehéredett. Türelmetlenné vált. A fejébe beették magukat, mint vén padlásgerendába a szúk, a féltékenység fojtogató érzései. Elhessegette ezeket a baljóslatú, sötétségbe borító felhőket. Majd a holnap reggeltől ugyanúgy érkező feladatok dömpingjére, az ijesztő, teherként ránehezedő döntési helyzeteket felvonultató képekre, dilemmák sokaságára terelte figyelmét. Valahogyan csak nem akartak halványulni és elcsendesedni, ezek a szomorúságot és feszültséget hozó, gonoszkodó tartalmak.
Hanna érezte, a férfi most egyedül nehezen fog megbirkózni ezzel. Segíteni próbált neki. A türelem be szokott jönni nála. Figyelte. Úgy tűnt, hogy a párja, a tehetetlenségét cinikus megjegyzésekkel próbálja palástolni. Meg egy kicsit talán kötekedni is akar vele.
– Na hallod, hol találom meg azt a fene nagy szeretetet?
Hannát, az utóbbi időben, nehezen lehetett kihozni a sodrából, most is mosolyogva igyekezett helytállni:
– Lehet, hogy eljött az ideje annak, hogy elgondolkozzál ezen. Ha engem kérdezel, akkor talán ott, ahol a legmélyebb, legfájóbb sebeidet kaptad. És nem akarlak elkeseríteni, de hosszú, viszontagságos út vezet ahhoz a helyhez, vagy inkább nevezzük állapotnak.
– Egyáltalán, érdemes vesződni ezzel?
– Hát, ha ismét tiszta szívvel akarsz szeretni, akkor megéri. Ugyanis akkor és ott fogsz találkozni a szeretettel, amikor és ahol te is szeretsz. De ez dühösen, sebzetten nehezen fog menni. Folyamatosan keresztülhúzzák a számításodat a fájó sebek.
– De szarkasztikus vagy! – csattant föl Mike.
Hanna kacagva válaszolt.
– Legalább találkozol a haraggal…

Ekkor lobbant fel újra az a tűz a szívében, amit legelső találkozásukkor felfedezett magában, ha kettesben voltak hosszan. Imádta Hannát. Legszívesebben magába olvasztotta volna, haragostul, szeretetestül. Vad csókolózásba, ölelkezésbe fogtak ismét. Úgy érezték, hogy van, amit nem lehet megunni soha. Hanna csillogó szemeit figyelte közben. A gyönyörűen világító búzakék szemeiből most is kikacsintott a játékosság, és a mindig rabul ejtő érzékeny okosság. Oly meseszépen fénylett a kékség az ékszerdobozaiból, hogy az ég a magasban, és az óceán a mélyben egyaránt versenyre kelt értük. Mindkettő magának követelte az ékköveket. Pontosabban, ki akarták sajátítani maguknak. A fenti világ meg volt győződve a legmesszebbmenőkig, csakis tőle kaphatta ajándékba e lélektükröket. A vizek királya, szintén magabiztosan állította ugyanezt. Csakis ő tőle örökölhette szemeinek színeit. Legalábbis Mike ilyeneket, ilyen szépségeseket gondolt a feleségéről.

Innentől fogva magában mindig azt a gyönyörű érzést kutatta, csupán azt az egy félét akarta minduntalan megérezni. Azt, ami emelte. Légiessé változtatta. Szárnyakat kapott ettől az elmondhatatlan érzéstől. A többi selejtes kacatot dobta ki a szemétdombra. Végtelen hálát érzett Hanna iránt. Örömkönnyek jelentek meg a szemeiben. Megkönnyebbült teljesen. És ő is nevetett.

Zsubrits Zsolt
Zsubrits Zsolt