vörös hajú

Ládi Zsuzsa: Többet ér

A fiatal festő dühösen lecsapta a telefont, és elkeseredetten a vörös hajú nő portréja felé fordult. Lassan közelebb lépett hozzá, megsimította fényes fakeretét, majd ujjai a finoman felvitt festékrétegekre tévedtek, miközben a jövőn töprengett. A galéria hívása hidegzuhanyként érte. A képeit mégsem fogják kiállítani, így egy fillért sem fog kapni a megnyitó után.

Az egyetlen kép, ami érdekelte őket a vörös hajú nő portréja volt, de azt meg a festő nem akarta kiadni a kezéből, még akkor sem, ha ezzel tönkrement. A kép valóban tökéletes volt. Fantasztikusan valósághű portré a legszebb múzsájáról, akibe még az egyetemi években szeretett bele. Sokan azzal vádolták meg a festőt, hogy idealizálta a nőt, de ő tudta, hogy ez lehetetlen: a nő anélkül volt tökéletes, ahogy a róla készült festmény is. A férfi nagyon jól tudta, hogy annak, hogy magának tartogatta a képet az lesz a következménye, hogy nem tudja kifizetni a lakás következő törlesztő részletét, és új festékekre és vásznakra sem tud költeni többet, de nem érdekelte.

Nem akarta azt hinni, hogy a telefonhívás megpecsételte a sorsát. A felesége már legutóbb is megmondta, hogy több pénzt nem költhet az „értelmetlen hobbijára”, de neki ez volt az élete. „Majdcsak találok valami megoldást – gondolta. – A nagy művészeket nem mindig ismerték el az életükben.

– Drágám! – hallotta a felesége kiáltását a konyhából. – Kérlek, menj el a kicsiért az óvodába, hamarosan megérkeznek a vendégek, és még be kell fejeznem a főzést.

A festő bosszúsan válaszolt:

– Épp dolgozom, nem tudnál te menni érte?

A nő nem zavarta többet, amíg haza nem ért a kisfiukkal.

– Szívem, hamarosan itt vannak a vendégek, kérlek, öltözz át, és készülj a vacsorára!

A férfi csak hümmögött, de figyelmen kívül hagyta a feleségét egy üres festővászonra meredve.

– Ha megzavar, nem megy a munka – morogta a vörös hajú nőnek, aki egyetértően rámosolygott.

A festő végre érzett annyi ihletet, hogy elkezdje a művét, egy mostanában népszerű tájképet a szokásos hegyek közötti tóval, amikor csengettek. Lehunyta a szemét és nem vett tudomást arról, hogy a felesége megpróbálta őt kicsalogatni a megérkezett vendégekhez, sőt, az sem, hogy a kisfia kiabált neki, hogy esti mesét szeretne, miután a vendégek elmentek.

Éjfél felé járt az idő, amikor végre letette az ecsetet, és elégedetten mérte végig a művét. Remélte, hogy ezt végre megvásárolják, de ez már nem izgatta annyira, mint akkor, amikor letette a telefont. Csendesen kiment a konyhába, evett egy pár falatot, majd elindult a hálószobába.

Meglepetten vonta fel a szemöldökét, amikor meglátta a nappaliban, a kanapén szunyókáló feleségét. Úgy tűnt, megint megvárta, hogy befejezze a munkát. Mostanában nem először tette, de a férfit eddig nem nagyon izgatta a dolog. A nő még most is ugyanolyan szép volt, mint akkor, amikor elvette, de a vörös hajú nővel ellentétben rajta már meglátszottak az évek. Még mindig szerette a nőt… csak valahogy már nem úgy, mint régen.

Visszament a műterembe, és finoman megkocogtatta a vörös hajú nő portréjának keretét.

– Ébren vagy? – kérdezte halkan.

A nő lassan mozdult meg, és tekintetét a férfire fordította.

–  Neked mindig ébren vagyok.

– Sajnálom, hogy ma nem beszélgettünk annyit, de nagyon kiborított, hogy mégis visszautasították a műveimet.

– Teljesen megértelek.

A festő kényszeredetten a portréra mosolygott.

– Most még senki sem érti, hogy mire vagyok képes, de biztos vagyok benne, hogy egyszer, hamarosan felfedeznek. Ha látnának téged, mind tudnák, hogy te vagy a legnagyobb művem. Egy megismételhetetlen csoda. De téged… téged csak magamnak tartogatlak.

A vörös hajú nő kedvesen rámosolygott, és a vászonra tette a kezét.

– Tudom, drága. Te vagy a legzseniálisabb festő, akivel valaha találkoztam, pedig nem te voltál az első, aki lefestett.

– Én nem festettelek le. Én megörökítettelek.

– Csak azt sajnálom, hogy olyan magányos vagyok ebben a képben. Tudom, hogy te mindig igyekszel, de nem tudsz mindig velem foglalkozni.

A férfi lehajtotta a fejét. Ez is egy olyan visszatérő téma volt, mint a feleségével a pénz. Nem tudta megadni a vörös hajú nőnek, azt, amire vágyott.

– Amikor meglátom a kisfiatokat, mindig arra gondolok, hogy bár másképp történt volna. Bár ne örökítettél volna meg, és helyette elhagytad volna a feleségemet, hogy velem légy!

A festő öntudatlanul simogatni kezdte a kép keretét.

– Amikor először láttalak, tudtam, hogy te eleszel a tökéletes festmény, tudod, hogy nem számítottam arra az eredményre, hogy… hogy…

– Hogy elrablod vele a lelkemet? Tudom, és nem bánom, hogy ez történt, mert így mindig pont olyan maradok, ahogy belém szerettél, csak…

– Tudom. Csak magányos vagy a képkeretedbe zárva. Ki fogok találni valamit. Ígérem…

 

***

 

Másnap reggel a felesége bosszúsan kopogott be a műterembe. Nem törődött azzal, hogy a férje épp egy újabb értéktelen vackon dolgozott, odament hozzá, és kivette a kezéből az ecsetet.

– Elég volt! – jelentett aki nyugodt, de határozott hangon. – Kitalálod, hogy ki telefonált pár órája, amikor még a műterem padlóján aludtál? A múzeum. Megerősítették, hogy egyetlen képed sem érdekli őket, csak az a portré, amiről beszéltetek, de amitől nem akarsz megválni. Hajlandóak a korábban ajánlott árnak a háromszorosát kifizetni. Tudod, mennyi pénzről beszélünk?

A festő bosszúsan kikapta a nő kezéből az ecsetet.

– Nem érdekel a pénz. Rose képét nem adom oda nekik. Különben is, neked nem kellett volna beszélned a múzeummal, semmi közöd ahhoz, amiről velük tárgyalok.

– Csörgött a telefon, és te nem vetted fel. Honnan kellett volna tudnom, hogy a múzeum keres üzleti ügyben? Tudom, hogy milyen szentimentális vagy, de…

– Nem vagyok szentimentális.

– Őrizgeted az első szerelmed képét, aki nem sokkal a festmény elkészülése után meghalt, ne mondd, hogy nem vagy szentimentális.

A férfi bosszúsan felhorkantott.

– Legyen, akkor szentimentális vagyok, de ezt a képet semmi pénzért nem adom.

– Évekig élhetnénk abból a pénzből! – fakadt ki a nő.

A festő vállat vont.

– Az sem érdekel, hogy gyereket várok? Hamarosan nem tudok majd dolgozni, nem tudom majd többé eltartani a családunkat, de te egy fillért sem keresel a képeiddel, csak költöd a pénzt az átkozott hobbidra!

A férfi megdermedt.

– Gyereket vársz?

A nő elkerekedett szemekkel bámult a férjére. Szólásra nyitotta a száját, de csak fojtott zokogás hagyta el a torkát.

– Most meg mi van? – kérdezte a festő.

A felesége összeszedte magát.

– Háromszor mondtam el neked, hogy gyereket várok. Háromszor, és te még csak rá se bagóztál. Most meg… tudod mit? Elegem volt. Neked fontosabb a festés meg az a vacak portré, mint a családod. Mint a kisfiad vagy én. Elmegyek. Anyám már hónapokkal ezelőtt azt mondta, hogy ez lesz a legjobb. Azt csinálsz a képpel, amit akarsz. Nem akarlak többé látni.

 

***

 

A festőt nem vette különösebben komolyan azt, hogy a felesége hazament az édesanyjához, inkább csak bosszankodott azon, hogy nem tudta elfogadni, milyen fontos volt neki a munkája. „Komolyan nevetséges – gondolta –, hogy féltékeny a munkámra és Rose képére. Hát nem érti, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy fessek?! Még a kisfiunk is megérti!”

Elővett egy üres vásznat, és festeni kezdett. Újra Rose portréját festette emlékezetből. Újra és újra már napok óta. úgy érezte, ha a nő életben lett volna, akkor ő megértené, hogy mennyire fontos a munkája. A felesége sohasem értette meg, hogy ez neki nem hobbi, ez az élete.

– Ha nem tudja ezt elfogadni, akkor nem érdemel meg téged – suttogta a háta mögött a vörös hajú nő tökéletes portréja.

És a férfi tényleg így érezte. Ha a felesége nem tudta elfogadni, mennyit ért neki a festés, akkor elmehetett.

Délután megcsörrent a telefon. A felesége kereste, és a festő tudta, hogy megint ugyanazt az ultimátumot fogja kapni, mint legutóbb, amikor a felesége egy hónapra otthagyta, és visszament az anyjához: vagy a festés, vagy ő. Akkor a festést választotta, a felesége mégis visszajött hozzá. Biztosra vette, hogy most sem lesz másképp.

– Hajlandó vagy végre a családoddal törődni, vagy csak és kizárólag a festés érdekel?

A festő bosszúsan válaszolt.

– Hajlandó vagy végre elfelejteni, hogy féltékeny vagy a munkámra, vagy folytatni akarod ezt a hisztit?

A nő további válasz nélkül lecsapta a kagylót, és nem telefonált többet.

Hamarosan kezdett feltűnni a férfinak, hogy mennyire zavarja őt az üres ház. Nem osont be hozzá többé a kisfia, nem látta el őt mindenfélével a felesége, foglalkoznia kellett a számlákkal és a lakás törlesztő részletével… egyre kevesebb ideje maradt a munkájára.

Úgy döntött, felhívja a feleségét, hogy bocsánatot kérjen tőle. Nem akart mindennapi butaságokkal foglalkozni a festés helyett, és amíg ott volt vele, legalább a dolgok nagy részét elintézte. Hiába próbálkozott, többször is csörgette a felesége számát, de a nő nem vette fel a telefont.

Napokon át tervezte, hogy elmegy a kisfiukért az óvodába, de valahogy mindig megfeledkezett róla, és csak akkor jutott eszébe, amikor már túl késő lett volna. Hosszú hetek után, amikor világossá vált számára, hogy a megbocsátás nem fog magától megtörténni, összeszedte magát, és meglátogatta az anyósát, aki csak egy borítékot nyomott a kezébe a feleségétől.

– A válási papírok – közölte hűvösen. – Ha egy cseppet is szeretted a lányomat, akkor aláírod.

A festő döbbenten meredt a borítékra, és szó nélkül hazament. Napokig nem tudott még csak gondolni sem a festésre. Csak a felesége és a kisfia járt a fejében.

– Drága, miért nem festesz egy portrét? – kérdezte a keretéből Rose. – Az mindig jó kedvre derített.

A festő csak megrázta a fejét.

– Vagy beszélgessünk!

Erre sem válaszolt, helyette elsétált a felesége munkahelyéhez. Nem ment be, mert tudta, hogy a nő nem örülne neki, csak várt rá az irodaház előtt.

Jól időzített. Hamarosan meglátta a nőt, de azonnal fellobbant benne a féltékenység. Egy elegáns férfi kísérte őt a parkolóban álló kocsijához, majd besegítette őt. A felesége most is azt a szép, virágos ruhát viselte, amit akkor, amikor a kisfiukat várta. Gyönyörű volt. Szebb, mint akkor, amikor megismerte, szebb, mint akkor, amikor összeházasodtak, szebb, mint… mint Rose. Kínzó volt a másik férfi mellett látni, és legszívesebben azonnal letámadta volna őket, hogy mégis mit képzelnek, de valami megállította. A nő azért hagyta el, mert nem törődött vele. Mert fontosabb volt neki a festés, mint a családja. Nem tudta, hogy ezt hogy tehette volna jóvá, abban viszont biztos volt, hogy egy féltékeny kitörés nem javított volna a dolgokon.

Hazament, és festeni kezdett. Rose csalódottan kommentálta, hogy „nem elég, hogy napokig csak rá gondolt, most már azt a nőt is festegeti”, de a férfi nem vett róla tudomást. Amikor már nagyon bosszantotta munka közben, akkor a fal felé fordította a vörös hajú nő portréját, és folytatta a festést. Gyorsan elfogytak az üres vásznak, de a festőt ez egyáltalán nem érdekelte. Szinte katartikus volt a régi festményeire festeni, mintha ezzel eltüntette volna a múltat.

Egyre másra készültek a képek a feleségéről, a kisfiukról, a közös életükről, amit ő olyan ostobán félredobott csak azért, mert festeni akart. Kifestett magából minden kínzóan szép emléket, megfestette saját elhibázott döntéseit és azt a fájdalmat, amit a feleségének okozott. Megfestette saját féltékenységét, amit akkor érzett, amikor meglátta a másik férfi karján. Festés közben próbált rájönni, hogyan kérhetne bocsánatot, hogyan fejezhetné ki, mennyire bántja, amit tett. Hamarosan minden értéktelen festményét átfestette.

Épp azon volt, hogy felmérje, hogyan folytathatná a festést, amikor megcsörrent a telefonja.

– Üdv, drága barátom, Eric vagyok a Modern Portrék galériából, érdeklődnék, hogy festett-e mostanában portrékat. Tudom, hogy nem akar megválni a vörös hajú nőtől, nem is erre kérem, csak az egyik művészünk lemondta a kiállítását, és itt állunk egy nappal a megnyitó előtt festmények nélkül. Fizetni ugyan csak jelképes összeget tudunk a képek kölcsönzéséért, de kiállíthatja őket, és aztán ki tudja…

A festő percekig némán meredt a telefonra.

– Ha nem érdekli a dolog, akkor esetleg…

A férfi gyorsan válaszolt.

– Vannak új képeim. – Végignézett a műtermet borító festményeken, és végül az utolsó, fal felé fordított képen akadt meg a szeme.

– Remek, pár óra, és ott vagyok. Képenként fizetek, ha találok megfelelőt.

A festő egész addig dermedten ült a műtermében, amíg meg nem szólalt a csengő. Kényszerítette magát, hogy felálljon, és az ajtóhoz vonszolja magát. Beengedte Ericet, de nem viszonozta vidám köszöntését. Helyette bevezette a galériavezetőt a műterembe. A férfinek leesett az álla a képek láttán. A festő vállára tette a kezét, elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Robert – szólt bele a készülékbe. – Küldj ki azonnal egy módosítást a holnapi programról. Nem, nem viccelek. Nem érdekel, mennyibe kerül.

A festő felé fordult.

– Nem szokásom ilyet kérdezni, általában mi döntünk az ilyesmiről, de… mi legyen a kiállítás címe?

A festő megsimogatta az egyik portré keretét.

– Sajnálom – suttogta.

Eric bólintott, és minden részletet egyeztetett a munkatársával.

 

***

 

– Tényleg el kell jönnöd velem a megnyitóra – mondta a férfi. – A barátom szervezte meg az egészet, és tudod, milyen fontos neki. Addig a húgom vigyázhat a kicsire, tudod, mennyire várta már, hogy rábízzuk.

A nő felsóhajtott. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy elmenjen arra az átkozott kiállítás megnyitóra, mert minden a férjére emlékeztette, de a férfi annyi mindent tett érte, nem hagyhatta cserben.

– Rendben, menjünk, de cserébe meghívsz abba a remek olasz étterembe! – felelte.

Hamarosan el is indultak a galéria felé. A férfi lelkesen magyarázta, hogy milyen izgalmas, hogy egyetlen nap leforgása alatt teljesen át tudták alakítani a kiállítást, és hogy milyen óriási, hogy mindezt a barátja szervezte meg, de a nő alig hallotta a magyarázatot. Amikor a galériához értek, a fogadás már elkezdődött. A férfi bevezette a kiállító terembe, és a nőnek földbe gyökeredzett a lába. Úgy nézett a saját portréjára a keretben, ami korábban a vörös hajú nőhöz tartozott, mintha szellemet látna. Végigfuttatta a szemét a férje festményein, és végre meglátta a kiállítás címét a falra festve: Sajnálom.

A férfi a vállára tette a kezét, de semmit sem szólt. Pont olyan döbbenten nézte a képeket, mint a nő.

– Hazavigyelek? – kérdezte percekkel később, de nem kapott választ.

A nő a férje portréjához sétált. Nem kellett elolvasnia a kép címét, hogy tudja, mit lát.

– De hölgyem, nem szabad hozzányúlni a kiállított képekhez! – szólt rá egy biztonsági őr, amikor tétován a keretre simította a kezét.

Kísérője csendesen elbeszélgetett az őrrel, de ő nem vett tudomást róla. Könnyes szemmel bámult a válási papírokra meredő férfi képére, majd összerezzent, amikor a benne növekvő gyermek először rúgott egyet.

– Megbocsátok – suttogta, majd a kísérőjére nézett. – Menjünk haza!

– Jól van, húgi – mondta. – De ha még egyszer ezt teszi veled…

A nő a sógorára vigyorgott. Még egy pillantást vetett a Féltékenység című képre, majd fejcsóválva elindult a férfi oldalán a kocsihoz.

Ládi Zsuzsa
Ládi Zsuzsa