woman-2786747_640

Rónai Katalin: Mécsesek fénye

Előző nap és egész éjjel zuhogott az eső.

Széllel torkoskodva, ablaknak csapódva, zörögve a leengedett redőnyön, és kopogó szellemként, a párkányon.

A kopogás azt is jelezte, megérkezett az az ősz, a nemszeretem esővel.

Ez már más, mint a sárga, piros, barna lassan lehulló falevelek, a délben ingujjas napsütésben Duna-parton stéghez csapódó a hullámra felrebbenő kacsacsapat.

Az ősz másik arcát szerette, a simogató napsütésben való üldögélést.

Amikor merengve habokat és kacsákat nézte, az volt az övé, de a szeles esős, agresszíven leveleket lesodró, szürke, nyirkos halálszagú ősz, az nem.

Pedig tudja, hogy egyik nélkül nincs a másik.

Negyed négykor az a bizonyos eső-kopogás ébresztette, meg az arcán végigcsorgó izzadtság, amely homlokáról csiklandósan az orrára, aztán a fülébe folyt.

Riadtan ugrott volna ki az ágyból, nem figyelve, mennyi az idő, de a mozdulat közben jött a gondolat, hogy vasárnap van, nincs semmi dolga, lustán nyújtózhat tovább a takaró alatt.

Így, hát, visszamenekült a paplan melegébe, az álomhoz, amelyből ébredt, és, ha pillanatokra is, de aludt, újra ott volt álomban, amelyből felriadt, és amikor tíz óra tájban kipihenten ébredt, már arra sem emlékezett, hogy milyen rémisztő volt az a kopogás, amelyre felriadt hajnalban.

Azt viszont érzékelte, hogy a fáradt őszi nap győzött az egész éjjel tartó eső felett, és, hogy a bukóra nyitott ablakon át beszivárog a napillatú friss levegő.

A redőnyt felhúzva szétázott, de még mindig élő poloska hullott a párkányra, és vánszorgott tovább. Lám-lám, gondolta, a poloskák minden időben, és bármilyen helyzetben túlélnek, nem foglalkoztatja őket az elmúlás. Egyáltalán a poloskákat foglalkoztatja-e valami?

Saját kérdésén elmosolyodott. Hiszen a világ, végtére is ilyen egyszerű. Van egy feladat, amelyért itt vagyunk, és van a való élet, amelyben ezt meg kellene valósítani. Ehelyett játszmázunk, csatázunk, panaszkodunk, nem élünk, nem éljük meg a pillanatot, és egyszer csak nincs több pillanat, amelyet megélhetnénk.

Gondolataiba váratlanul egy tíz évvel azelőtti történet merült fel, amikor befizetett egy négy napos wellnessre Hajdúszoboszlón.

A nyurga srác, akibe öt perc volt beleszeretni, ott a Várban az első találkozás alkalmával, gyanús lehetett volna, hiszen, két, kiállításnézéssel és sörözéssel együtttöltött óra után, már a közös nyaralást tervezte.

Augusztus eleje volt, és a srác még rátett egy lapáttal, amikor egy hétre rá leutazott hozzá a Tisza-tavi nyaralójába, és egész nap kacagtak, úsztak, szeretkeztek, és este, amikor a srác hosszú csókok után elbúcsúzott, az égen sosem látott naplemente kísérte a búcsúzást.

Ahogy teltek a napok, minden találkozás szerelem volt a javából, csókolóztak erdőben, réten, templomban istentiszteleten, koncerten, híd alatt, és a Szabadság-hegyi kilátóban, ahol majdnem rájuk zárták estébe fordulón a kilátót.

Csodálták a fényeket este a Gellért-hegyen, miközben Presser eladdig ismeretlen dalait hallgatták.

Repült a karjába a Kálvin téren, és forogtak-forogtak boldogan egymást ölelve percekig.

A srác reggel SMS-el ébresztette, és este SMS-el búcsúzott tőle, hetekig.

Aztán a langaléta, fekete hajú, vigyorgó srác egyszer csak nem volt sehol. Elérhetetlenné vált, se telefonon, se e-mailben, se SMS-ben sem reagált. Mintha elköltözött volna egy másik világba. Nem volt többé. Elmúlt a csoda, csak fájdalom, hiány, értetlenség és gyász jött a helyébe.

Így a hajdúszoboszlói négynapos wellness szállóba szóló befizetés okafogyottá válhatott volna, lemondani már nem lehetett, ráadásul az utazás előtti nap a srác hirtelen felhívta, mintha misem történt volna, ő, pedig szemet hunyt kéthetes szenvedése felett, hiszen a srác váltig megígérte, ott lesz a reggel a találkozón, és együtt utaznak, sőt, még a költség felét is felajánlotta, hogy állja.

De nem jött.

A vasútállomáson hiába várta, végül könnyes arccal szállt fel a vonatra, mert természetesen a telefon megint csak besípolt.

De még mindig várta. Várta, hogy felhangzik a csak a srác számára fenntartott mobilhang.

A négy nap minden egyes percében várta, hogy langaléta szerelme váratlanul betoppan, karjába kapja, mint ott a Kálvin-téren, és csókokkal halmozza el, bocsánatért esedezve.

Ehelyett idegen párok között, szomorúan járt-kelt.

Önmagát kínozva, órákig úszott a ház tízméteres hidegvízű medencéjében, tekerte a szobabiciklit, mintha az élete múlna rajta.

Ennek ellenére, nagyon nehezen védte ki a folytonos kérdezősködést, hogy akkor most ketten vannak-e, vagy egyedül van, és, akkor most megeszi-e a két adagot, vagy csak egyet kér, és egyébként, pedig hol a párja, és jönni fog, tényleg?

Egyedül sétált a csepergő esőben, csak barátnőjét hívta a városból egy falra szerelt készüléken, és mesélte el neki zokogva, hogy hiába hívja a srácot, a telefon csak sípol.

És égtek a mécsesek a szobájában, halottaiért, apjáért, nagyszüleiért, a majd három hónapi szerelemért, azért a naiv, boldogságvágyó hitért, hogy most sikerülhet.

Este álomba sírta magát.

Aztán ez a négy nap is elmúlt, úgy kellett tennie, mintha mi sem történt volna, élnie tovább az életét. Rendesen bejárt a munkahelyére, csak kicsit sápadtabban, és kevesebbet kacagva. Kollégái meg is jegyezték, hogy mennyivel letargikusabb lett a négy nap után, de ő nem mesélte el, miért, mi történt vele, hogy a boldogság bája, az egymásra találás öröme elmúlt, mindez Hajdúszoboszlón maradt.

Nézi az ablakon át a lehullott leveleket, a színeket, az őszi fényeket, figyeli, ahogy a poloska lassan továbbhalad, és meggyújt egy mécsest, csak úgy, az emlékért.

Rónai Katalin
Rónai Katalin