málta

P. Sulyok Júlia: Csak egy sóhajtás

Állt a csodálatosan kék ég alatt egy hatalmas mészkőtömb árnyékában és nem akarta elhinni, hogy most éppen több mint hatezer évet röpült vissza az időben. Felfoghatatlan! Akkor is éltek emberek ezen a helyen, akik nevettek, sírtak, szerettek, gyűlöltek és ilyen csodálatos templomokat építettek, ami itt rejtőzött egy hegy alatt évezredeken át, amíg egy nyughatatlan régész el nem kezdte kutatni, mi lehet ez?

Vajon milyenek voltak ők, akik időszámításunk előtt 4000-ben áthajóztak ide Máltára Szicíliából és földműveléssel kezdtek foglalkozni ezen a mészkősziklán? Sok szempontból biztosan mások, mint mi, talán alacsonyabbak, másként öltözködtek, mással teltek a napjaik, ugyanakkor bizonyos szempontból ugyanolyanok, hiszen vannak dolgaink, amelyekben amióta világ a világ nem változunk. Az itt és másutt is talált apró szobrocskák, a telt idomú, széles csípőjű alakok, amikről igazából nem lehet tudni, nőt vagy férfit ábrázolnak, jelzik a kor ideálját, a termékenység, a női erények, az élet tiszteletét. Bár ma is így lenne! A régészek az épületek apró részleteiből igyekeztek rekonstruálni a kor embereinek életét, viselkedését, a történelem mégis igazi rejtély előttünk, hiszen már egy-két év távlatából is ahányan vagyunk, annyiféleképp emlékezünk dolgokra, történésekre. Megmaradt tárgyaink, épületeink, alkotásaink, későbbi írásos emlékeink már árulkodóbbak, bár azok jelentését is emberek kutatják és ezért sokféleképpen értelmezhetik a jeleket.

Csak állt elgondolkodva, nem is hallotta az idegenvezető szavait, nem érzékelte maga körül a jelen valóságát. Mit jelent ebben a végtelen idő óceánban a mi röpke, alig 80-100, de akár 120 évig tartó életünk? Mire fel vagyunk olyan nagyra tetteinkkel, gondolatainkkal, időtlennek és öröknek tartott elméleteinkkel? Az emberiség alapjában soha nem változik, semmiből nem tanul igazán, pedig azt gondolnánk, hogy a fejlődés folyamatos és töretlen. De vajon tényleg az?

Most ismét hallja vezetőjük szavait arról, hogy milyen szépen megfigyelhető az egymás mellé épített, századokon keresztül bővített templomok falain, helyiségein, hogy az idők folyamán mit vettek át az építők elődeiktől, hogyan hasznosították azok tudását. Na, igen. Fejlődött és azóta is töretlenül fejlődik a technika, őseink is gépeket, szerszámokat, egyre jobb eszközöket készítettek, hogy segítsék a munkájukat, végül mára már ésszel szinte felfoghatatlan legtöbbünknek, hová jutottunk el ezen a téren

Mégis! Vajon jó ez nekünk? Mire mentünk vele? Jobb most az életünk, vagy csak más, mint a 6000 évvel ezelőtt élőké? Akkoriban ugyanúgy féltek az emberek a haláltól, a természet erőitől, voltak földregések, vulkán kitörések, viharok, tüzek, pusztító villámok, vadállatok, akárcsak napjainkban. A világ ugyanolyan veszélyekkel teli, mint évezredekkel ezelőtt. Ezekben a templomokban az isteneknek bemutatott állat és emberáldozatok, a félelmeik leküzdésének eszközei voltak, mint a mai templomainkban elmondott imádságaink. Az ember az idők kezdete óta le akarja győzni, igába akarja hajtani a természet erőit, vagy azért mert fél tőle, vagy, mert hasznot remél belőle, azután a végén mindig kiderül, hogy ez mekkora balgaság, aminek az utódok fizetik meg az árát. Mégsem azon gondolkodunk, hogyan lehetne összhangban lenni élő, eleven környezetünkkel, hanem új és még újabb ragyogó ötlettel akarunk uralkodni felette. Egyre többen vagyunk, de nem azon dolgozunk, hogy megértsük, elfogadjuk a másikat, hanem pillanatnyi érdekeinktől vezérelve egymást gyűlöljük, kétségbe vonva a másik jogát az életre, legyen az állat, növény vagy ember.

Vajon miért könnyebb gyűlölni, mint szeretni? Hiszen ha szeretünk annyival szebb a világ! Olyankor mindent másnak, színesebbnek, vidámabbnak érzékelünk, magunkat is sokkal jobbnak látjuk és mégis milyen ritkák ezek a pillanatok életünkben!

Alázatra tanítanak ezek a romok. Rávilágítanak arra, hogy porszemnyi létünk mit is jelent, ebben a szédítő távlatban, amit a világegyetem, a végtelen tér és idő nyújt. Ha értő szemmel és főleg érző szívvel tekintünk elődeink munkájára, az általuk létrehozott csodákra, rá kell jönnünk, egyikünk élete sem hiába való, mindenki céllal születik erre a csodálatos és egyben rémítő, veszélyekkel teli világra. Mindegy, hogy sárga, barna, fehér, vagy fekete a bőre, szegény vagy gazdag, milyen Istent imád éppen, ugyanúgy helye van a Földön, egyikünk sem ér többet a másiknál!

Nem ugyanaz vár mindenkit e sóhajtásnyi út végén? Halandóak vagyunk, bármennyire nem akarunk erről tudomást venni út közben.

Teltek a napok ezeken a csodás szigeteken. Gyönyörködött a meseszép épületekben, ámulva nézte a tenger alkotta hihetetlenül kék barlangokat, úszott az október végén is meleg vizű lagúnában, megtapasztalta a viharos tenger erejét, ahogy könnyedén dobálta hajójukat, amikor a Valetta körüli öblöket csodálták. Hallgatta a máltai lovagokról szóló legendákat, ámulva nézte az általuk épített, ma is élettel teli, középkori városokat.

Közben pedig arra gondolt, mégiscsak szép az élet! Akkor is csodálatos, ha elmúlik, hiszen mindenképpen maradnak utánunk nyomok, bizonyítékai annak, hogy valaha itt voltunk egykor ezen a világon, és egyáltalán nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk hátra. Teljesen lényegtelen, hogy egyszerű földműves családba, vagy királyi palotába érkezünk meg ide, minden egyes embernek megvan a feladata, felelőssége abban, hogyan él, mi marad utána, amikor eltávozik. Ezt a terhet nem háríthatjuk át senkire, bár legtöbbször sokkal könnyebb megtenni, amit diktálnak nekünk, mint felelősséggel felvállalni az önálló döntést és aszerint cselekedni. Nem számít, fennmarad-e a nevünk az utókornak, hiszen bármikor bebizonyosodhat csodálatosnak hitt felfedezésünkről, hogy nem igaz. Mindenki léte ugyanannyit ér a világmindenség szempontjából.

Sokszor keserves, szenvedésekkel teli az élet ezen a Földön, még sincs más választásunk, minthogy végig éljük, ami adatik, megtesszük, amit tudunk legjobb tehetségünk szerint, hibát hibára halmozva netán, de amíg itt vagyunk, lehetőséget kapunk azok helyre hozatalára is. Ha megtesszük, talán a végén, amikor menni kell, eljön a kegyelem és nyugodt lélekkel távozhatunk, annak tudatában, hogy nem töltöttük itt hiába ezt a sóhajtásnyi időt.

P. Sulyok Júlia
P. Sulyok Júlia