girl-sits-1707993_640

Menyhártné Zana Éva: Valahanő

Bié valamikor csodaszép volt. Bomlottak utána a férfiak. Ő is szerette őket. Nagyon. Élvezte a becéző szavukat, az égő tekintetüket, vágytól égő testüket. Elolvadt ölelésükben.

Egy napon, ami majdnem ugyanolyan volt, mint a többi, egy olyan kék szempár csodálkozott rá, hogy beleremegett még a lelke is. A rabja lett a férfinak. Már nem kívánta mások érintését. Minden gondolata, vágya csak a férfi körül forgott. Úgy adta oda magát, olyan szenvedéllyel, hogy nem maradt a régi Biéből semmi.

Eleinte az élet olyan volt, mint a mesében. Azt gondolta, addig tart, amíg a világ-világ.

Szép otthont teremtettek, gyermekük született. Meg volt mindenük.

Aztán egy nap Jozeph későn ért haza. Aztán egy hétig is elmaradt. Idegen nők illatát érezte rajta. Eleinte még voltak válaszok a miértre, aztán már csak egy vállrándítás.

Bié nem értette. Miért kell Jozephnek más nő, hisz tőle megkap mindent, amire egy férfi akár a legvadabb álmaiban is vágyik. A teste sem veszített semmit a szépségéből. Bőre hibátlan, bársonyos, rugalmas, ápolt. Haja dús, illatos… És még a levegővétele is csak a férfiért volt.

Bánatában inni kezdett. Először csak egy kis kontyalávalót. Aztán ahogy üresedett az élete, egyre többet, mindenfélét. Annyit, hogy sokszor azt sem tudta hol van, hogy került haza. És jöttek a férfiak is sorban, akik csak megkívánták… Eleinte csak a test öröméért. Később már pénzért, mert valamiből fedezni kellet az italozását. A szép ruháit, drága ékszereit, különleges bizsujait már mind eladta…

Jozeph egy ideig észre sem vette, hisz jóformán sosem volt otthon. Csak a gyerek sírós telefonhívásai délután, hogy – Apa, gyere értem, mert Anya nincs sehol-, a szomszédok pusmogása, hogy részegen jött haza, az ismerősök figyelmeztetése, hogy férfiakkal látták. Mit látták, rajtakapták, ahogy szégyen nélkül adja oda magát fényes nappal a kapualjban….

Jozeph megdöbbent. Szégyellte magát. Tudta, hogy miatta lett ilyen a felesége. Próbált a lelkére beszélni. Bien ígérte is, hogy megváltozik, de túl késő volt. Bien már átlendült azon a ponton, ahonnan volna visszaút. Jozeph a szép szó után erővel próbált hatni a nőre. A szép szavakat dühös ordítozás, a simogatást az ütés váltotta fel. Mikor a gyerek értékesebb játékait, tabletjét, telefonját is eladta a nő, Jozeph összepakolt, és kisfiával együtt elköltözött.

Bien bőre megsápadt, megereszkedett. Haja fénye, szeme csillogása eltompult. Tekintete űzött vadéhoz hasonlított.

Mikor utoljára láttam, már nem emlékeztetett nőre. Egy félelemtől reszkető rongykupac volt, egy vasúti aluljáró koszos padlóján, a fal tövében kucorgott. Jozeph épp rúgott rajta kettőt, hogy kelljen már fel a büdös kurvája, és menjen haza… Mert néha elindult megkeresni, de a látványtól minden segítő szándék tovaszállt. Legszívesebben addig ütötte volna, amíg ki nem veri belőle a lelket is, az sem zavarta, hogy a fiúcska szeme előtt. Már Ráordítottam, nem bírtam nézni mit művel a szerencsétlennel…Közel-s távol senki, aki segíthetett volna… Kisfiúk sírva állt mellettük. Nem értett az egészből semmit.

Bien már csak nyöszörögni tudott. Rettegő tekintete felváltva rebbent Jozeph, a kisfia és köztem. Magára húzta rongyos, büdös kabátját, s a falnak fordulva állati hangon, üvöltve sírni kezdett. Teste a sírás ütemére hajlongott előre- hátra…

Telefonáltam a mentőknek, rendőröknek, de mire kiértek, Bien feladta. Egyszer csak elcsendesedett, és nem mozdult többé. Nem volt már ereje élni.

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva