candle-711339_640

Engi Zsuzsanna: Mécsesek

Lily gyorsan végzett a bevásárlással. Még nem volt négy óra, de máris akkor tömeg tolongott a polcok között, hogy a nyugodt válogatás élménye odalett. A papír fecnit bordó táskája oldalzsebébe süllyesztette, utólag már nem akarta előkotorni. Emlékezetből megpróbálta összeadni, 3 mécses a mamáékra, három anyáékra… vagy kettő és amoda meg négy? Itthonra is kell kettő. Talán mindent megvett. Holnap korán lesz az indulás és nem kellene még egy pótbevásárlást is beiktatni. Este még lesz egy csomó házimunka, mint minden utazás előtt, mert a két gyerek itthon marad. Ők is bevásárolhatnának éppen, de Lily már csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt is megtöltötte a hűtőt.

– Anyu, milyen mécseseket vettél? Őszi fák vannak rajtuk és nem angyalkák? – a hosszú hajú lány kételkedve rakosgatta sorba az asztalon a vásárolt mécseseket. – Ugye nem Tony bácsi sírjára viszel ilyet? Eliza néninek nem fog tetszeni.

A tobozkoszorúk, a mécsesek, a gyufa, a metszőolló, a kissöprű egy kartondoboz mélyére kerültek, Lily sóhajtva lezárta és kicipelte a dobozt az autóhoz.

– Édesem, már rég óta nem azt teszem, amit elvárnak tőlem. Miért állnék be éppen most a sorba?

A futónadrágba öltözött lány éppen a haját tekerte a feje búbján kontyba, olyan utánozhatatlanul ügyesen, hogy Lily csak bámulta. Megjegyzése nem maradhatott szó nélkül, minden tudó arckifejezéssel jegyezte meg:

– Azért vagy ilyen ideges, mert most mutatod majd be a barátodat?

Hát igen, a gyerekek mindent tudnak, és többnyire megmondják őszintén a véleményüket. És milyen igaza van, elmúlt ötven és nem tudja kezelni a helyzetet. Fél egy nagynéni véleményétől.

– Kedves, ez nem maradhat így! – Lily vállát átölelte egy biztonságot nyújtó férfikar. Másik kezével a családi kripta bejáratára ránőtt terülő boróka ágaira mutatott. – Mire tavasszal ismét jövünk, már a szomszéd sírok sem fognak látszani!

– Tudom Frank, de délre Eliza nénihez kellene érnünk, már alig van időnk, erre nem számítottam és csak egy kis metszőollóm van. – Lily kétségbeesve nézte a sírt, amelynek kőlapját beterítette a méregzöld, szúrós boróka ága, amely védve ölelte át a sírt.

– Te söprögetsz, nekem pedig adj egy fél órát. A mécsest majd utána gyújtjuk meg.

Azzal Frank küzdelembe szállt az öreg, vastag ágakkal, keresve a leggyengébb, még elmetszhető pontot rajtuk. Gyűltek az ágak, szállt a por, ahogy egyre mélyebbre hatolt a törzs felé, potyogtak a tűlevelek és az ágak végén gyantás nedv jelent meg. A levegő megtelt az illatával, ahogy Lily megpróbálta összegyűjteni és elvonszolni az ágakat a szemétlerakóba. Lassan kiszabadult a zöld mohás kőlap és végre levegőhöz jutottak a sír elé ültetett liliomok. A közeli kápolna órája elverte a delet, a temetőben csönd volt, csak néhány sírnál gereblyézgettek. Egy idős néni tolta a biciklit a kapu felé, halkan odaköszönt, majd továbbment. A kosarában krizantémlevelek árulkodtak arról, hogy a Mindenszentek virágját hozta ki egy sírra.

Lily haja kócosan hullott a vállára, szemüvege félrecsúszott a nagy igyekezetben, hátán megcsavarodott a sötétkék tunika. Frank kiegyenesedve állt a családi kripta előtt, derekát nyomogatta és megpróbálta lesöpörni farmerjéről az ágdarabkákat. Dús hajában apró zöld tüskék bujkáltak. Arca és őszülő szakálla porosan fénylett a meleg napsütésben. Elővette a dobozból a mécsest és a koszorút. Lily kezében remegett a gyufa és szaporodtak az eltört szálak. Frank átvette tőle és a maga nyugodt módján elrendezte a dolgokat. A mécses színes angyalkás burkolatán átvilágított egy apró, ide-oda szökdécselő lángocska.

A ragyogó, késő őszi napsütésben egymás mellett álltak Frankkel. Fáradtan, porosan, gyantás kézzel. Amíg a férfi elmondott egy imát, addig Lily bemutatta őt a családi kriptában alvó szüleinek és a nagyszülőknek.

– Hát hol a csudában jártatok eddig?  Már három órája várunk!- a kaputól az ebédlőig legalább háromszor hangzott el a kérdés. Lily mindenkinek kedvesen megválaszolta, bemutatta Franket és most figyelte, hogyan fogadják legközelebbi rokonai az ismeretlent. Más képeken látni valakit és utána találkozni vele élőben. Félt az összehasonlítástól, az emlékek felidézésétől.

– Tudod, hogy kilencven éves leszek jövőre? – gondolatait Eliza néni szakította félbe, miközben a férfiak az asztal másik végén a napi politikát vitatták meg. – Örülök, hogy eljöttetek, én már nem nagyon megyek semerre, a lábam is fáj, elestem…

Lily elszomorodva nézte a pergamenszerű, ráncos arcot, amelyben csillogtak a barna szemek. – Azt hittem, kikísér Tony bácsi sírjához.

– Akartam üzenni, hogy láttam egy nagyon szép gyertyát, felétek kapható. Itt nálunk, faluhelyen nincs ilyesféle, azt mondják, napokig világít és fák vannak rajta. – Eliza néni hangja elhalkult, a férfiakat figyelte egy darabig. – Tetszik. Anyádnak is tetszene. Kislányom, olyan sokat szenvedtél, itt az ideje, hogy újra boldog legyél. Egyetek még süteményt!

Lassan sötétedett, ahogy a nap eltűnt, fagyosan hideg lett a temetőben. A távolról érkezett famintás mécses meggyulladt Tony bácsi sírján. Lily körbevezette Franket a kis falusi temetőben és csak mesélt megállíthatatlanul, felszabadultan, mindenről. Már nem félt a közös jövőtől, ismét mert remélni és célokat kitűzni.

Nyugtalanul aludt. Másnap reggel üzentek a gyerekei, hogy akkor éjjel elpusztult a kutyája. Nem várta őt haza. Fájt, de nem sírhatott. Csöndben emlékezett vissza, hogy két évvel ezelőtt kezdő íróként mit is írt róla:

„… egy tündéri aprólék, palotapincsi apuka és törpespicc anyuka kisfia, Gizmo, a gremlin. Ő a csodakutya, aki átélte velünk a költözéseinket, aki elviszi magát sétálni majd bolhával megrakodva hazaér, aki imádja a macskákat, főleg Magellánt. Tud olvasni vagy legalábbis úgy tesz, amikor mellém ül a teraszon a székébe és lesi a könyvemet. Alpinistaként mászik kerítést és építőmunkásként bontja azt ki, szóval nagymester. A nevelését már feladtam. Picilány fél kiló tepertőt feláldozott és megtanította arra, hogy ül. Tőlem simán tudja, hogy fekszik, csak egy söprű kellett hozzá. Nagyfiam pedig folyton tanítja. Az eredmény frenetikus: csak akkor ugat, ha hazaérek, de akkor üvölt a boldogságtól és sorolja az eseményeket, ki mindenki járt a tűzoltóúton. Én csak bólogatok meg hümmögök, de a Fiam kutyája ezt is érti, nyüszög és szűköl egy sort, aztán elmeséli a sündisznós sztorit is, meg a siklósat is.

 Azt mondják, a kutya a barátod. Kezdem megérteni, főleg az egyedül töltött szilveszter éjjel után. Mintha érezte volna a szomorúságomat, odajött hozzám, az ölembe helyezte a fejét és nyüsszentett párat, aztán lefeküdt aludni. De mintha Ő lenne a felnőtt és én a gyerek, akire vigyázni kell, rajtam tartotta a szemét, érezte a belőlem áradó nyugtalanságot. És amikor az éjfél közeledett, érkezett egy pársoros üzenet, amit többször is elolvastam, mert annyira váratlanul ért, nem hittem el, hogy annyira fontos vagyok a gyerekeimen kívül másnak is, hogy az év utolsó óráiban eszébe jutottam. Örültem, majd lassan elfogott a csendes, boldog nyugalom. A kutya odajött hozzám és lefeküdt a lábaim elé, mintha várna valamire. Aggódott értem? Vagy csak nem értette, hogy mitől mosolygok. És akkor ismét elővettem a levelet és felolvastam neki. Hatalmas barna szemeivel csak nézett rám és szerintem velem örült, mert elkezdte a farkát is csóválni. Hát ilyen az igazi barát, meghallgat, és nem árulja el senkinek, hogy mi állt abban a rövidke üzenetben.”

 Ilyen hát az elmúlás. Része a mindennapjainknak. Nem kell tőle félni.

 

Engi Zsuzsanna
Engi Zsuzsanna