autumn-fire-2709007_640

Agota Sandorfy: Az út vége

“És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;”

 

Egy szép Petőfi-gondolat. Meglepő, de tavasszal és ősszel hal meg a legtöbb öreg. Vagy ők is csak elalszanak? Ilyenkor a levegő telítve van a beérett termés nehéz illatával, de már az elmúlás szele lengedez, hogy utat csináljon a jövőnek.

Csodás színekben pompáznak a juharfák, javában burjánzik az útszéli gyom, és a pázsit zöldebb, mint valaha. Még zümmögnek a fűnyírók, szinte versenyeznek a zajosabb avarfúvókkal. Gyönyörű a langymeleg indián nyár. Végre jóízű, helyi gyümölcs kapható a boltokban, ilyenkor lehet élvezni a mézédes levet csurgató őszibarackot.

Ana meglepődött, amikor anyja azon a bizonyos tragikus, síri hangon szólt a telefonba:

– Képzeld, meghalt a mama… – rövidke, nehéz csönd ereszkedett közéjük, és anya elcsukló hangon folytatta:

– Ez azt jelenti, hogy én következem?

Hirtelen nem tudta hazug közhellyel vigasztalni, inkább hallgatott. Közben járt az agya:

– Istenkém, nehogy már valaki fiatalabb következzen! Senkinek sem kívánom, hogy eltemesse a gyermekét…

Ana rémálma, hogy tüdőelégtelensége okán kínlódva fog megfulladni, egycsapásra szertefoszlott, amikor ezt említette az orvosának.

– Arra nem fog sor kerülni, mert oxigénelégtelenség miatt egyik szerve, nagy valószínűséggel a szíve,  jóval előbb fog súlyosan károsodni és felmondja a szolgálatot…

Ana fellélegzett és azóta vidám derűvel veszi a korral járó buktatókat.

Még az a szerencsétlen megcsúszás a jeges járdán, ami dupla csuklótörést eredményezett, sem keserítette el. Hetekig raboskodott a TV előtt, egy szál fürdőköpenyben, mert felöltözni sem tudott. Lassacskán sikerült kirakót, majd kártyát rakogatni a gipszből kilógó ujjhegyeivel.

Észrevette, hogy újabban anyja nyomdokaiban jár, ami viszont komolyan zavarja. Egyre több apróságot fedez fel magán, amiket anyja is észlelt… Igyekszik lerázni ezeket a “mitől sajog a derekam”, “hol a szemüvegem”, “szédülök” és “már megint remeg a kezem” (legfeljebb vacak lesz a fotó) emlékeztetőket. Anya ugyan elérte a kilencvenöt évet, de régóta nincs képben, így csak szánalmas kínlódásnak tűnik a léte. Ana vágya ezt mindenképpen elkerülni, mert ilyen áron mit ér a hosszú élet? Ha választani nem is, de  reménykedni lehet, hogy mire belefárad az életbe és elfogynak az örömforrásai, eljön érte a kaszás.

Addig is mindent elkövet, hogy testileg, lelkileg szinten tartsa magát. Gyakran gyalogol, a városban már jól ismeri az útba eső kávézókat és benzinkutakat, ahova szükség esetén betérhet. Amíg akad kártyapartner, nagy baj nem lehet! A számítógép remélhetőleg karban tartja az agyát is, amellett, hogy a messze élő barátokkal ezen keresztül tartja a kapcsolatot. A házban lakó négy nyugdíjassal hetente összejönnek egy pohárka bor mellett nevetgélni, cseverészni. Moziba, vacsorázni is kiruccannak, sőt terveznek valami könnyű, amolyan kímélőn karbantartó edzést is…

Ana megfogadta, hogy addig folytatja a világjárást, amíg elbírja a hátizsákot, bár a gurulós táskák igencsak (vagy eléggé?) csábítóak… A családdal már régen tudatta, hogy ne várjanak örökséget, mert igyekszik az utolsó fillért is elutazni. Ha egyszer nem térne haza, örüljenek, hogy szerencsére valami jó kaland közben, hirtelen távozott! Rendezzenek egy nagy bulit az emlékezetére, ahogy megbeszélték, különben visszajön kísérteni.

Többen kérdik: hogy-hogy nem fél idegenben egyedül utazni, nem fél a haláltól?

Valahol azt olvasta, hogy mindenkire az vár a másvilágon, amit elképzel, amiben hisz. Nagy szerencse, mert akkor ő átlép egy másik, ismeretlen dimenzióba, hogy tovább tanulja az életet, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen útban a tökéletesség felé.

Minek attól félni, amit elkerülni nem lehet? Inkább addig is élni kell, méghozzá a lehető legjobban! Megfizethetetlen a szabadság, ami immár huszonöt éve kitárult előtte, amikor nyugdíjazták. Ezt igyekszik kihasználni.

A következő kiruccanás egy hosszú hajóút lesz, ahol akár egy táncra alkalmas úriemberrel is találkozhat…  A kanadai őszből áthajóznak az ausztrál tavaszba… Legalább vacsorához illenék “kiöltözni”, ami nem kis gond a nadrág-póló-ing-túrabakancs-kalap ruhatár birtokában. Szerencsére lánya és unokája a segítségére sietnek, kölcsönöznek egy-két darabot. Milyen szerencse, hogy a “kortalan” ruhák divatosak!

Ana, a korához képest jó formában van, csak egy kis pocak, meg egyre több ránc rontja az összképet. A szemüveg sem igazán használ, olykor leveszi és fölteszi, hogy jobban lásson, de hiába. Talán azért lát gyengén, nehogy megijedjen a tükörképétől? A hallókészüléket meg, akárki találta ki, nem képes megszokni. Szorgalmasan jár a vizsgálatra, legutóbb a fülorvos megdicsérte, hogy javult az eredmény, biztos a készülék használata következtében. Ana jót kuncogott magában, de nem akarta a doktort kiábrándítani…

 

“Itt van az ősz, itt van újra,” írja Petőfi…

– Remélhetőleg még szép tavaszok és őszök követik, amíg az út végére érek – sóhajt Ana.

 

Agota Sandorfy
Agota Sandorfy