woman-801897_640

Szabó Ágnes: Mindent a maga idejében…

– Most komolyan? Most tényleg megint ebben a helyzetben vagyok? – tette fel a kérdést a tükörrel szemben ülve.
– Hát, anya megmondta előre – törölt egy durvát a szemén.
– Miért látja mindig előre, és miért nem hiszek neki soha? – dőlt neki mind a két kezével a tükörképének, mintha ez a test a testnek feszülés megoldaná a dolgát.
– Ez hihetetlen, hogy mennyire nem tudok örülni a jónak, és ragaszkodom a sztereotípiákhoz – zárta le az elmúlt fél óra nyűglődését. Még, hozzá nem illő agresszivitással kitépte copfjából a gumit, beletúrt a hajába, hogy égnek álljon az egész, majd felpattanva a tükör elől, rohant a telefonjához.

Fél úton azonban megtorpant. Visszanézett és elmosolyodott. Illegett-billegett egy cseppet, majd igazított a haján egy kicsit, hogy még őrültebben nézzen ki.
– Lehet, hogy tényleg megérdemlem? – kérdezte azt a másikat…
– Igen, hát persze. Most igen – hallotta a választ a félhangos bizonytalanságára.
– Honnan tudod? Még nem beszélgettünk.
– Óóó, de hogy nem! Minden pillanatban velem beszélgetsz, ha el kell döntened valamit – hallotta a másikat…
– Igen? Akkor mondd meg most is, hogy mit tegyek? Nagy a baj… – görnyedt össze hirtelen.
– Ugyan, de hogy nagy! Legalább is nem nagyobb, mint szokott lenni. – csettintett kicsit sem lekicsinylőn az a másik…
– Gondolod?
– Igen, sőt tudom is. Az zavar meg, hogy most más előjelű, mint amilyen aggódást ismersz. – szögezte le az…
– Akkor mégis miért vagyok most ennyire ideges és bizonytalan?
– Nem vagy jobban, mint szoktál. Csak ez az aktuális helyzet, ezt éled most igazán nagyon. Ebben merülsz el. A régebbiek már sehol sincsenek.
– Na, persze. Én élem. Én bajom. Te csak asszisztálsz, de a következményét nekem kell viselni – toppantva elfordult a tükörtől.

Érezte, hogy gonoszabb volt a hangja, mint ahogy akarta, de már nem volt mit tenni. Kimondta. Elhangzott. Várta a reakciót, de semmi.
– Most mi van? Miért nem válaszol? Te jó ég, megbántottam? – száguldoztak a gondolatai.
– Hé, itt vagy még? – fordult nagyon óvatosan a tükör felé elővéve legbájosabb hangszínét.
– Igen, persze, itt vagyok, nem tudlak elhagyni, ha akarnám se – válaszolta az a másik…

Nem gondolkodott ezen a furcsa kijelentésen, viszont már tette is fel a következő kérdését.
– Mit jelent az, hogy csak most másik előjellel?

Mielőtt azonban a válasz megérkezett volna, a lakás csengője csilingelte szét a pillanatot.
Repült az ajtóhoz, feltépte azt, s boldog szerelemmel vetette magát az ott álló ragyogó tekintetű fiatalember karjaiba. Összeölelkezésük válasz volt a pillanatokkal korábban feltett kérdésére.

Egy pillanat múlva eltolta magától a férfit, két kezébe fogta annak arcát, szemeit mélyen a tekintetébe fúrta, hogy meglássa annak a másiknak az igazát. Nem kellett sokáig keresnie, meglelte a bizonyosságot végre:
– Megtaláltam a választ! Megértettem az előjeleket is. Boldog vagyok, köszönöm. Elengedtem minden mást! – kiáltotta a tükör felé kócosan libbenő hajzuhataga alól, majd újra szorosan a férfihez hajolt, hogy vele maradjon most már örökre…

 

Szabó Ágnes
Szabó Ágnes