hands-1398258_640

Rónai Katalin: Kézfogások

Fogja a kezem.

Igazából egymás kezét fogjuk.

Mint a kagyló, ahogy magába zárja az igazgyöngyöt, úgy fogjuk két kezünk közé a másik két kezét.

Egy csontos, megfáradt, idős kéz, amelyik kezemre borul, és az én valaha sima, érzéki, májfoltok nélküli kezem, amely az övére.

Apám keze.

A furcsaság csak az, hogy ő egy árny, aki lassan huszonöt éve lett semmivé, és én az élő, aki itt vagyok.

Hogy is van ez?

Ha belegondolok, lágysága figyelmeztetethetett volna, hogy ez NEM az a kézfogás, nem az ami volt, amilyen az utolsó volt.

Ott, a kórházban, amikor már nem látott minket.

Vagy, előtte, amikor, már nem pörölt, nem morgott, nem tiltakozott, csak szeretettel nézett, szürkéskék, kicsit savós tekintete mélységeket tükrözhetett volna számomra, ha jobban belelátok.

De én a kezét figyeltem, ahogy az enyémre rakja, az áldott kezét, azt, amelyet soha sem foghattam meg séta közben, mint más gyerekek.

Mert ő bottal járt.

Nekem már így lett az apám.

Jobb lába helyén egy húszcentis csonk, amelyre harisnyát húzott, hogy a műláb ne törje, majd a súlyos műlábba ezután csúsztatta bele. Aztán derekára erősítette egy szíjjal, amely az egész miskulanciát fogta.

Manapság, amikor műlábbal tánc és olimpiai bajnokok születnek, elképzelhetetlen az a súlyos, „személyre szabottan készült” művégtag, a jobb láb pótló, amellyel közlekedett hosszú éveken át.

Ha leült, egy kattintás, egy mozdulat, és a láb térdnél hajlíthatóvá vált, ha felállt, a rendszer maga ugrott a helyére, vagy nem.

Ez a technikai megoldás, és végül a láb sokadik váratlan szétesését követő zuhanás okozta combnyaktörés okolható haláláért.

Mivel az egyensúly megkívánta, jobb kezében bot, bal lábbal lendített, így apám mindig kicsit oldalra dőlt, s ez lehetetlenné tette, hogy kéz a kézen sétáljunk, bármely vasárnap délelőtt, amíg a rántott hús és a húsleves készült, s mi közös titkos hobbinknak adózni, mentünk a gyűjtők klubjába. Apu bélyeget gyűjtött, én bélyeget és gyufacímkét.

 

A kézfogás hiánya mellett az érintés, a cirógatás hiányát is érzem ebben a finom földöntúli kézfogásban, ahogy hiány volt a kedves simogatás az arcon, és a fejem búbján.

De én odabújtam, megpróbáltam.

Azt mondták: „ne hízelegj!”.

Ez nem illik!

Így egy kisdobos, úttörő nem viselkedik!

 

Fogom apám eres, száraz, meleg árnyék kezét, szorítanám erősen.

Érzem még így is azt az erőt, amely segített neki élni és túlélni.

Túlélni a repesztalálatot, a csonkolást, a háború utáni borzalmakat, a mankót, majd a műlábazást, a Rákosi korszakot, a megváltozott élethelyzetet, egy lábbal, aztán a Kádár korszakban, és később, amikor már leírták, mert rokkant, nagyothall, cukorbeteg, és gyomorbajos is, tehát semmire sem jó, csak létezni, küzdeni a fennmaradásért.

Értem és érzem mérhetetlen csalódottságát, csalódásait, a pártba, és létébe vetett sokszor feltörő hiábavalósági érzést, az egyre hazugabb, csalárdabb, és önzőbb hitrabló külvilág által.

 

Még mindig fogom az árnyékkezet.

Szorítanám, így huszonöt év után is.

Kérdeznék, de ugyanaz a csend válaszol, amilyen csend volt körülötte élete egyharmadában.

 

Emlékszem közös programjainkra, arra, ahogy mindent oda szeretett volna adni, ami más apáknak természetes lehetett.

De átadta a mesék, az olvasás örömét, a közös munka csodáját, a közös játék, a közös mozgás örömét.

Ahogy a szánkómat húzta végig körbe-körbe a háztömb körül, meg-megakadva a hóbuckák, és a már lekopott járda burkolatában, de nem órákon át sem adta fel.

Ahogy nem adta fel az életét, a lába csonkolása után sem, mert tudta élnie kell, és hazatérnie.

Ahogy egy lábon ugrált a ping-pong asztal másik oldalán, és játszott velem!

Ahogy egy ritmusra vertük a kalapáccsal a szöget, ő a Schullerné rekamiéjába, én a babaágyba.

Ahogy kártyáztunk, összekacsintva, nem törődve anyám szitkaival, hogy megint csak a játék, ahelyett, hogy… és, ahogy pakoltuk be az új kincseinket a gyűjtőalbumba, és vigyorogtunk, hogy, milyen szép is az élet, megint jó cserét csináltunk.

 

Így voltunk együtt, a lány és az apja, kagyló és a héja, szeretetünkből nőtt a gyöngy.

Ő ezt tudta, más nem ment neki, de ez is több volt, akkor, mint amit kisgyermekként elképzelni tudtam, hiszen ezt senki mástól nem kaphattam volna meg, csak tőle.

 

Imádtam és zavart.

Zavar a csendje, ifjú hölgy koromban, és zavart asszonyként.

 

Bánt a gondolat.

Sokszor látom, ahogy próbált lenni, élni és túlélni, ugyanúgy szeretni.

Szeretni a maga módján.

 

Nem tudhatom, akart volna-e, vagy nem hagyták neki, vagy rokkantsága zavarta, hogy odakísérjen házasságkötésemkor az anyakönyvvezetői pulpitushoz, és ő adjon át leendő férjemnek.

Talán ez, akkor negyven éve, divatjamúlt csökevénynek számított, mint annyi minden, ami ma a szeretetről szól.

Pedig hiányzik, minden hiányzik, ami nem történt meg, ami megtörténhetett volna, még úgy bicegve, botot fogva is.

 

Szorítom az árnykezet, egyre halványabb, egyre erőtlenebb a fogás.

Ma sem lettem okosabb.

Nem mesélt a kéz a gyermek, ifjúkoráról, vágyairól, vágyai elengedéséről, amikor jött a behívó.

A lábcsonkulás utáni élete megtalálásának öröméről, a régi és új szerelemről, anyámról, és a rokkantsága miatt vesztett menyasszonyáról, és nem beszélt arról, hogy mit jelentettem neki, én a lánya, aki vagyok.

 

Nyúlok a semmibe, elengedtem, mit tegyek?

A gyönyörű, száraz, csontos kéz képe még ott lebeg, de már csak a homlokom mögött, apám fiatalkori gyönyörű arcképével együtt.

 

Rónai Katalin
Rónai Katalin