hands-1246170_640

Nyíriné Takács Éva: Elengedés

Egyszer volt, hol nem volt.Szerettem.

E váratlan varázs lett keresztem.

A boldogság, mint a hó elolvadt,

azóta kérdezem – Te hol vagy?

Így, hogy nem lehetsz mellettem,

lassanként mindenem elvesztem.

Elvesztem előbb a hitemet,

a múltam bögreként megrepedt.

Kétségek gyötörnek felőled,

ha szerettél, a szerelmet megölted?

Elvesztem aztán az eszemet,

hogy veszíthettem el ha szeret?

Bennem az erő hogy felálljak,

küzdök, de hiányod megfájat.

Megtörünk, eltűnnek emlékek,de

felsejlik, mert a szív nem  téved.

Tekintetem, amikor Rád nézek,

a Tiédben csendesen elréved.

Emlékek csókjaid, meghitt ölelésed,

csak verseim amik még elérnek.

Meggyötör, hisz szeretni szép lenne,

átírnám még a  talánunk  igenre.

Mondják, hogy” engedd  el s

jobb lesz úgy”!

Talán ez másoknak járott út.

A szívem azonban siratja,

mindazt, mit szerelmünk adhatna.

Azt mondd meg, hogy lehet engedni?

Hogy kell a szívemből kitenni?

Ezer indát vert már a gyökered,

a szívemet is kitépném Teveled.