oven-60292_640

Eve Cheerful: Gyufa, a király

Gyufa, alias Bagyura Gyula illemtudó, segítőkész, de egy minden lében kanál ötödik gyermeke volt éltes korú szüleinek.

Főleg édesanyja Rozika körül sertepertélt, ha csak tehette. Követte és utánozta, amiben csak tudta.

Rozika mindig korán kelt, ahogy az anyák általában. Miután kimosta szemeiből a zavaros álmok mély homályát, kiment a konyhába és ahogy szokott begyújtott, hogy csemetéi a pattogó tűz kíséretében költsék el gazdagnak éppen nem mondható reggelijüket.

Gyuszika kifigyelte, hogy a mama minden alkalommal egy cseppnyi benzint loccsantott a gyújtósra, hogy az biztosan és sikeresen lángra lobbanjon. Ilyenkor kissé távolabb húzódott a tűzhelytől és karba tett kézzel várta a gyújtós belobbanását.  A sikeres művelet minden alkalommal izgalomba hozta. Különös vonzalmat érzett a tűz iránt.

Egyszer félálomban kiosont a konyhába, bekészítette a gyújtóst a sparheltbe, majd egy kicsit elszundított az asztal melletti hokedlin. Ahogy már annyiszor látta, eszébe jutott a benzin és édesanyja mintáját követve ő is öntött néhány cseppet a kamrában tárolt kőolajszármazékból a gyújtósra majd várta a mamát még mindig szunyókálva. Kis idő múlva mind a ketten a tűzhely kitárt ajtajánál guggoltak.

Gyuszika az előre odakészített hosszú szálú gyufát egyetlen sercenéssel meggyújtotta és a kitárt ajtó előtt tartva készült a nagy mutatványra.

A benzin azonban gyilkos párát generált és a láng hatalmas vörös felhőt formázva kicsapott a tűzhelyből, belobbantotta Gyuszika sűrű vörös hajkoronáját, aki a rémülettől a konyhakövön találta magát mintha csak a légnyomás csapta volna oda.

– Jézus istenem, mit tettél te gyerek?  – jajveszékelt Rozika és a keze ügyében lévő mosogató ronggyal csapkodni kezdte Gyuszika sistergő, égett szaru szagát árasztó üstökét, majd az előző este lefőzött és ottfelejtett teával két marokkal kezdte locsolni.

Kétségtelen vészhelyzet volt, hatalmas rémület, amiből a gyerek csak a megperzselt bőr fájdalmát érezte miközben a homloka feletti ragadós, csupasz fejbőrt tapogatta. Megégett az arca, a szája széle, leégett a szempillája. Vörös lett az arca, mint a főtt homárnak.

Évek múlva volt még egy tűzgyújtási kísérlete az erdő alatti birtokukon. A tűz ekkor is sikeresen és vidáman ropogott a rászórt avar és gallyak alatt, ám egyszer csak megfordult a szél és belekapott a közeli faágakba. Később sem értette, hogyan termett ott percek alatt az összes telekszomszéd teli vizesvödrökkel, kapákkal, lapátokkal, hogy megfékezzék a tüzet.

Gyakran a fülében csengett az utcabeli srácok „Gyula, Gyula, Bagyura, tojásos a v..aga” rigmus. Futottak utána a kisebb véznább, klott gatyás mezítlábas kölykök.  Mivel ők voltak többen, fel kellett vennie velük a harcot és megzabolázni őket.

 

Egyszer aztán elkapta az egyik sikertelenül iszkoló srácot, haragos tekintetével egy mély tengerszemet fúrt a másik szemébe és a vállait szorongatva csak ennyit mondott: „Ha még egyszer csúfolódsz, úgy megváglak, hogy vérzeni fogsz.” Mivel mindenki tudott piromániás énjéről, ilyen előzmények után ragadt rajta a „Gyufa” jelző, ami aztán egész életében elkísérte.

Múltak az évek annak rendje-módja szerint, Gyula magas, erős emberré fejlődött, így robusztus külseje miatt egyszer csak a kőművesek között találta magát. Egy öreg Ladával hordta-vitte a szerszámokat, ha külön munkája adódott. A leggonoszabb irigye sem mondhatta, hogy Gyula italozó életet élt volna, ennek ellenére az útjába esett kocsmába alkalom adtán be- betért. Nem is azért, mint gondolnánk, vagyis, hogy igyon valamit. Azért járt oda, hogy barátkozzon, főleg pedig azért, hogy nagylelkűségét újra-és újra bizonyíthassa. Mert a szíve, a lelke akkora volt, mint egy alföldi puszta.

Egy idő után megszokták, hogy Gyufa – ki tudja miért – mindenkit meghívott egy italra, akit csak a kocsmában talált. Ő maga sokszor nem is ivott, de a szíve jólesően kalimpált szőrős mellkasában attól az érzéstől, hogy ezt megteheti. Néhány ilyen alkalom után, mikor megjelent a kocsmában, a vendégek talpra ugrottak és kórusban kiabálták: „Gyufa a király, a mi királyunk!”

Másik szenvedélye az erdőbe járás, főleg pedig a gombászás volt. Ahogy beindult a szezon, a hajnali négy óra őket már az erdőben érte.  Másfél szobás kis panellakásuk sötét hosszú előszobájában este gondosan kikészítették a vesszőkosarat, benne egy palack ivóvízzel, a két darab kést, papír zsebkendőket és vagy az ő, vagy a felesége mobilját is. Reggel hat órakor már a piacon árulták a frissen szedett rókagombát a kőlábú betonasztalkán, ami kizárólag a gombásoknak volt fenntartva. Zsongott a piac, csupa élet volt minden. Mellettük a frissen vágott baromfikat kínálták mosolyogva a fejkendős asszonyok. „T” alakban egy egész sor virágárus várta a vevőket. Tőlük néhány méterrel a savanyú káposzta szagától és látványától összefutott a nyála annak, aki csak odapislantott.

Azon a péntek estén is minden úgy történt, ahogy mindig is szokott. Kipakoltak, majd az esti tízórás hírek után nyugovóra tértek.

A hajnali óracsörgésre Gyula átnyúlt a szomszédos ágyra, ahol Irénke, a felesége oldalára fordulva aludt. Máskor ő pattant ki elsőnek az ágyból, most azonban esze ágában sem volt megmozdulni.

– Hé, mama! Mi lesz? – ütögette meg a hátát Gyula.

– Ne viccelj már! – azzal kicsit meghúzkodta felesége festett szőke fürtjeit.

Irénke azonban meg sem mozdult.  Gyula átlendült az ágyon és letérdelt a felesége ágya előtt. Rossz érzése támadt, de hamar tudatosult benne, hogy az asszony élettelen teste elhagyottan kuporgott a paplan alatt.

Másnap reggel Gyula feketébe öltözött és kiment a piacra, majd a sok éve bérelt asztalka belső oldaláról végtelenül szomorú arccal elmesélte a történteket a mellette állóknak. Az asszonyok sírtak, a férfiak csak bámultak. Irénkét mindannyian egészséges, erős asszonynak ismerték semmiképpen sem olyannak, akire a halál leselkedik, netán el is ragadja.

Kipanaszkodta, kisírta magát, de reggel nyolcra már a helyi szupermarket előtt ejtette kétségbe az ismerősöket. Megállított boldog-boldogtalant, néha már azt se tudta ismeri-e az illetőt, vagy csak hiszi, hogy ismeri.

– Ugye maga ismerte az Irénkét? – fogta meg a vállát egy férfinek.

– Persze, hogy ismerem, hogyne ismerném miért, mi történt vele?

Gyulából ekkor újra és újra előtört a fájdalom, hosszan ecsetelte a halál idejét és módját, fekete szegélyű zsebkendőjét gyűrögette és szipogott egyfolytában.

Véget ért életének egy hosszú fejezete és fogalma sem volt, hogyan folytatja tovább.

Nem tudta kiverni a fejéből szeretett felesége halálát. Már – már azon a ponton volt, hogy megbolondul.

Gondosan körbetapétázta Irénke képeivel a közös ágy feletti részt egészen a plafonig és esténként hosszan imádkozott visszatéréséért. Tudta ő nagyon is, hogy soha nem fog mellette újra nyugovóra térni, de a lelke így jutott biztonságba.

Ladája hátsó ablakára egy papírt ragasztott, amire ráírta: „Irénke kocsija”

Egy reggel ízetlen tréfát űztek vele. Hogy el ne takarják az ő belül felragasztott üzenetét, valaki a hátsó- külső ablakra ezt írta egy fehér papírra: „Akkor miért te jársz vele, te majom?”

 

Eve Cheerful
Eve Cheerful