bird-984559_640

Dobos Márta: Mint a madár

– Aztán vigyázz ám nagyon ott abban a nagyvárosban, fiam! – az apja szeme sarkában gyanúsan csillogott valami, amit biztosan letagadott volna, ha rákérdez.

– Rendben, büszke leszel még rám egyszer, Apa! – húzta ki magát és megigazította a vállán a nehéz táska szíját.

– Majd írjál ám, mikor ráérsz, hadd tudjuk, hogy megy a sorod! – tette hozzá az anyja hirtelen bátorsággal. Az apja meg ellágyulva nézte a nagyfiát. Nehezen engedte el, valami azt súgta, nem kéne. De nem merte most és itt ezt elmondani. Majd megnyugszanak mindketten a feleségével.

Ő megfordult és nagy léptekkel útnak indult. Bár húzta a vállát a nehéz táska, mégis, belül úgy érezte, hogy szabad a lelke, mint a madár. Végre nagyvárosi fiú lehet!

…………………………….

– Meséljen róla, milyenek a szülei – kérdezte a nő. Hosszú, harisnyás lábait tettetett lassúsággal rakta keresztbe. Ő meg kiguvadt szemmel nézte, jó ideje nem látott már nőt.

Megigazította a szürke, durva anyagú ruha gallérját, mielőtt válaszolt volna.

Lassan, minden szót gondosan megrágva a következőt mondta:

– Apám végtelenül tisztességes munkásember. Anyám meg titkárnő egy nagy cégnél. Engem is tisztességre neveltek – itt elcsuklott a hangja. Lehajtotta a fejét. Csak alulról nézte a nő hosszú, selyemharisnyás lábát. Moccanni sem mert.

– Akkor nem értem, maga hogyan jutott ide – mutatott ki a rácsokon a nő. Legalábbis ő azt érezte, a mozdulat lendületéből.

A börtön szürke fala végtelen magasságba szökött, ott felül csak kis nyíláson át tört be a fény. Félhomály volt itt bent.

Pontosan, mint az ő fejében, amikor az eset megtörtént. Ma sem érti, mi vitte rá. A csábításra tudta fogni. A pénztelenségre, a nehéz megélhetésre. A kassza meg ott volt előtte. Hát nem állta meg a dolgot. Most meg arra vár, hogy elengedjék végre. Ha elmeséli, és meggyónja. Talán megússza egészen kis priusszal. És szabad lesz végre megint, mint a madár. De onnantól már máshogy lesz nehéz megint a kinti élet.

………………………………………….

– Jól vagy, fiam? – anyja arca olyan volt, mint egy ráncos, sárga, öreg kesztyű. Szeme alatt fekete karikák. Biztosan régen nem aludt már jól. Végtelenül sajnálta a dolgot, tudta, megbukott az élet tesztjén. Gyenge jellem – így mondta a pszichológusnő, a harisnyás, hosszúlábú. Ott sem tudott válaszolni semmit, mint ahogy most sem az anyjának.

Hosszú hallgatás után mégis mondott valamit:

– Igen. És enni is adnak – tette hozzá teljesen értelmetlenül. Bár tudta, anyja titokban nagyon félti, aggódik, hogy nem eszik. És igaza volt, nem mindig tudta megenni az undorító, ételnek nevezett katyvaszt. Máshoz volt ő hozzászokva. A finom, vidéki, házi kajákhoz. Ahhoz. Hát az most itt nincs egy darabig.

– Apám hogy van? – kérdezett vissza félve. Anyja vonásai megrándultak, de hamar elrendezte őket.

– Jól van – mondta. – A helyzethez képest – tette hozzá érthetően.

Hallgattak. Nem sok mondanivalójuk maradt.

De egy dolog nagyon izgatta. A húga sorsa. Nagyon szeretett volna elmenni tanulni a nagyvárosba, őutána. Vajon sikerült neki? Elengedte az apja? Azok után?

Nagy levegőt vett és megkérdezte:

– Hát Annuska? Ő hogy van? Már a városban? – bökte ki egy szuszra. Pupillája óriásira tágult.

Anyja nem nézett rá. Valamit babrált a zsebkendőjével. Csak sokára szólalt meg, akkor is lefelé nézett.

– Nem. Apád nem engedte el – hangzott a válasz halkan.

Csönd ült közéjük. Mélységes mély csönd.

Nem tudta, mit válaszoljon. Mit is lehetett volna erre mondani? Soha nem fogja megbocsátani magának a botlását. És hogy az imádott húgát is ilyen helyzetbe hozta! Szerette volna, ha elengedik innen, mihamarabb, mindent meg is tett érte. Jó magaviselete volt, minden alantas munkát elvállalt, mégsem harmadolták, mint másokat. Túl sokat lopott. Le kellett ülnie a büntetését. A szabadság még nagyon távol volt.

Csak ültek ott némán, mind a ketten a saját börtönükbe zárva.

A valódi szabadság, a lelki elengedés messze járt, a rácsokon túl, mint a madár.

 

Dobos Márta
Dobos Márta