voros_rozsa

Caelan Rhys: Vörös rózsa

– Ugye mesélnél nekem, ha tudnál írni? – simította végig Alida az ujjaival az ütött-kopott írógép billentyűit.
– És te, sokat látott szemüveg, ugye megmutatnád nekem mindazt, ami ihlettel töltötte meg az elméjét? – vándorolt a keze tovább az asztalon.
– Ugye te is mutatnál nekem csodás, lelket érintő szavakat, ha tudnál? – ért véget ujjbegyeinek finom kalandozása az írógép mellett heverő szótár fedlapján.
A tárgyak olyan csendéletet alkottak, mintha gazdájuk csak egy kávé után vágyva hagyta volna őket magukra. Mintha csak a nagy munkában elpilledve sétálni indult volna a kertbe, némi ihletet keresve. De Alida tudta, hogy ezúttal a konyhánál, sőt még a kertnél is messzebb csalogatta a múzsa. Oda, ahonnan nem fog visszatérni. Soha.
Érezte, hogy a szeme megdagad, a tekintete elhomályosul. Az író, kinek a művei meghatározták egész addigi életét, nincs többé. Halála óta minden héten titokban idejárt, mégsem tudta magát túltenni a veszteség okozta fájdalmon. Még mindig ugyanúgy perzselte a szívét, mint az első napon, amikor betette ide a lábát.
Némán tűrte, hogy könnyei végigcsorogjanak az arcán, miközben a tarisznyájába nyúlt, és kivett belőle egy hatalmas vérvörös rózsát. Az orrához emelte, mint aki érezni akarja az illatát, mielőtt elengedi magától, pedig csak imádkozott. Mindennél jobban szerette volna, hogy a rózsa üzenete eljusson oda, ahova ő már nem érhet el. Ahhoz az emberhez, akinek a szavai mintha egész életében vele lettek volna. Végül, ahogy minden alkalommal, némán lefektette a rózsát a szótár fedlapjára, és megkerülte az asztalt. A nyitott erkély felé indult, hogy kimásszon rajta, mielőtt a ház lakói felfedeznék a jelenlétét.
Ezúttal azonban nem volt szerencséje. Az özvegy és két felnőtt gyermeke egy, az erkély alatt parkoló autó körül sürgölődött.
– Menjetek el, kérlek! – könyörgött alig hallhatóan Alida imádságra kulcsolt kézzel. Az erkélyajtó szélére húzott vastag függöny mögé bújt, és görcsösen leszorított szemhéjai mögött elképzelte, ahogy a család végre beszáll a nagy fekete autóba, és elhajt. Azonban percekig csak autóajtók csapkodása és tőmondatok hallatszottak. Végül mégis beindult a motor, és az autó elhajtott.
Várt néhány percet, hogy hátha hall még valami neszezést, akár a házon kívülről, akár a házból, majd nagyon óvatosan kipillantott az erkélyajtó takarásából. Üres volt a kert, az autófelhajtó, sőt, még az utca is.
Kissé megnyugodva kémlelte körbe a szobát. Ekkor döbbent rá, hogy még soha nem nézett körül. Csak az írógép, a szemüveg és a szótár tartotta fogva a figyelmét. Pedig a több száz könyv a polcokon, a pokróccal kibélelt hatalmas fotel és a csodálatos festmények a falon, szintén az Ő ihletői, segítői voltak. Mind részesei voltak a műveinek, inspirálták vagy megkönnyítették az életét.
Alida fátyolos tekintettel, kitárt karral forgott körbe. Próbálta magába szívni a szoba békéjét, otthonosságát, és a teret kitöltő gyászt szeretetté varázsolni. Szeme azonban minden fordulatnál megakadt az írógépen. Maga sem tudta, hogy miért, de úgy érezte, mintha rabul akarná ejteni a tekintetét, és azon keresztül a lelkét.
Végül engedett a hívásnak, és nagyon lassan visszament az íróasztalhoz. Óvatosan leült a székre, majd lágyan végigsimította a régi masina oldalát. Szeme lassan az írógépbe fűzött papírra siklott.
Felületesen szemlélve úgy tűnt, mintha üres lap lenne, készen arra, hogy egy újabb mű hordozója legyen. Egy olyan műé, amire végül nem jutott idő. Közelről azonban írást vélt felfedezni rajta, melynek első sora mélyen a festékszalag mögé volt rejtve.
Remegő kézzel óvatosan feljebb tekerte a lapot. Már nem volt semmi kétsége, hogy a papír írást őrizgetett, méghozzá egy levelet. Alida szíve nagyot dobbant keze minden apró mozdulatára, ahogy újabb és újabb sor szabadult ki az írógép hengerének nyomása alól.
Mire az egész lap szabaddá vált, Alida egész testében reszketni kezdett. Talán a Mester utolsó művét tartja a kezében, gondolta. Talán ő az első, aki elolvashatja. Erre a gondolatra meleg borzongás futott végig rajta. Végül óvatosan felemelte a lapot, az erkély felől ragyogó napsütésbe állt, és maga elé mormolva a szavakat olvasni kezdett.

Drága Idegen!

Köszönöm a csodálatos rózsákat. Ha még élnék, tudom, hogy megmelengetnék a szívemet. A tudat, hogy van a világban valaki, aki érti a szavaimat, és érzi a történeteim mögött rejlő igazságot, minden író álma.
Én is erre vágytam, bár egészen halálomig féltem bevallani még magam előtt is. Szórakoztatni, tanítani, elgondolkodtatni akartam, miközben minden írásom mélyén ott rejtőztem. Árván, pucéran és kiszolgáltatottan, legbelül azt remélve, hogy valaki jön és meglátja, mi folyik a sorok alkotta rácsok mögött.
Lám, a sors kegyes volt hozzám, hiszen itt állsz, drága Idegen, és olvasod a gondolataimat, amelyeket neked írtam. Csak neked. Neked, aki megleltél engem az életem során írt milliárdnyi betűből alkotott rengetegben. Neked, akinek volt elég bátorsága ahhoz, hogy közel engedje magához azt a nem látott embert, akit közvetlenül nem ismert, és már nem is fog soha.
Felszabadító érzés tudni, hogy mindazt, amit a szavaim nem bírtak el, valaki továbbviszi helyettem. Még ha néma tanúként is, de most már biztosan tudhatom, hogy halálom után is jelen lesznek a világban.
Mostantól a lelkem szabadon szárnyal, nem köti ide semmi. Ezért engedd meg, hogy hálából én is felszabadítsalak még ifjúságodban. Kérlek, vidd magaddal ezt a levelet, és ne feledd: bárhol is legyél, a vörös rózsa mindörökké összeköt minket.

Szeretettel,
Aki vörös rózsával álmodik

Alida lélegzetét visszafojtva rogyott térdre. Fojtogatta a mellkasából kitörni akaró zokogás. Kezéből száraz falevélként hullott a földre a levél, hogy tulajdon kezével segítsen elnémítani a torkából hirtelen feltörő kiáltást. Könnyei háborgó sós tengerként mosták ki lelkéből a gyászt, miközben tüdeje vad zihálása megtisztította a szívét az összeszorító fájdalomtól.
Percek teltek el, mire az izmaiban lévő görcsök halványulni kezdtek. Lassan felemelte a fejét, és élvezte, ahogy a csukott szemhéján keresztül elárasztja a fény. Zihálása lassan mély sóhajjá szelídült, majd újra képes volt szabadon lélegezni. Szabadabban, mint bármikor. A langyos, virágillattal fűszerezett levegő begyógyította a sebeket, amelyeket az elhúzódó gyász ejtett a szívén.
Végül kinyitotta a szemét, és némán újra elolvasta a levelet. Boldog mosollyal szorította a lapot a mellkasához, miközben szemének égető, sós áradatát felváltották a meleg, édes, hálától duzzadt könnycseppek.
Óvatosan összehajtotta a levelet, és a tarisznyájában rejtőző könyv védelmére bízta. Végül felállt, odament az íróasztalhoz, és felemelte a rózsát. Egy percig csendesen tartotta két tenyerében, majd megcsókolta.
– Én köszönöm. – suttogta meleg hangon, majd visszahelyezte a virágot a szótár tetejére.
Ezután sarkon fordult és kimászott az erkélyen, amelyen át érkezett. Utoljára.

Caelan Rhys
Caelan Rhys