prague-2244025_640

Jancsó Katalin: Éhség

Valamikor magas, szépszál ember lehetett de az idő kicsit meggörbítette a hátát, a gond, a nélkülözés mély barázdákat vésett az arcára. Csapzott fakó haja az arcába hullott, rég nem telt fodrászra. Ruháját még megpróbálta rendben tartani, de ócska sportcipője már nem bírta a latyakos időt.  Lassan tántorgott kukától kukáig, de ételt nem talált. Volt néhány üdítős, meg félig üres sörös doboz, de az nem kellett. Szédelgett ő anélkül is. Napok óta nem volt rendes étel a gyomrában. Kikotort egy papírpoharat, majd lement a lépcsőn és hátát a falnak támasztva megállt. Nem szólt egy szót sem, némán tartotta maga elé a poharat, és a földet nézte. Látta az emberek lábát, ahogy elsuhantak előtte, de nem akart a szemükbe nézni. Szégyellte volna a szeme sarkában megbúvó könnyeket. Amióta bezárt a gyár, nincs munkája, belebetegedett a szegénységbe. Az a pár forint, amit kegyelemként adnak, semmire sem elég, alig fedezi csepp szoba-konyhás lakásának a rezsijét, pedig fűteni is ritkán szokott már. Mikor munka nélkül maradt, az asszony fogta a gyereket, és hazaköltözött a szüleihez. Eleinte még csak-csak összekuporgatta a vonatjegy árát, hogy legalább egy hónapban egyszer láthassa a lányát, de amióta beteg, nem tud fusizni sem, elmaradtak a látogatások, a levelekre pedig nem válaszolt a gyerek. Hallotta a szomszédoktól, hogy férjhez ment és gyereke is van már, de őt semmiről nem értesítették. Hát milyen nagyapa az, aki nem láthatja az unokáját? Nehéz gondolatok, súlyos emlékek . A könnycsepp a szeme sarkában már megszokott vendég.

Az emberek rá sem néztek, mindenki sietett haza a munkából.  A fáradt tömeg szó nélkül hömpölygött a lépcsők felé. A monotonitást lányok csivitelése törte meg. Kacarásztak, beszélgettek. Megálltak a lépcső előtt,  egy-két vidám történet a feledés homályába temeti a sivár hétköznapot. –Nem mennének arrébb? Így eltakarnak a többi járókelő elől.- szólt az öreg úr. –Rögtön elmegyünk, de addig is fogadja ezt el. Mondta a magasabbik, és az öreg kezébe nyomott egy kis pénzt. Az öreg lenézett a kezére, majd elkapta a lány csuklóját, és szabad utat engedve a könnyeinek hálálkodott –Ezért már egy egész hamburgert tudok venni! és megcsókolta a lány kezét.

A két lány meghatódva nézett egymásra. Nem voltak felkészülve ekkora hálára. –Mennyit adtál neki? Kérdezte az alacsonyabb lány. – Hallottad, pont annyit, hogy egy egész hamburgert tud venni. Itt vettem reggelit, és a visszajárót csak a zsebembe tettem, azt adtam oda. Hirtelen csend telepedett rájuk. Gyorsan elköszöntek és mentek tovább a gondolataikba merülve.

Jancsó Katalin
Jancsó Katalin