hand-3188288_640

Rónai Katalin: Jó napot, ügyvéd úr!

Mekkora meglepetés!

Tényleg hozzám! Ó, de jó! Mégis van Isten, ott a mennyben!

Hivatalból jön hozzám, hogy tisztázzuk a történteket? Az, bizony jó leszen!

De drága ügyvéd úr!

Már hogy mondhat ilyet?!

Hogy én hibás vagyok?!

Hogy máshogy is meg lehetett volna oldani?!

Hogy mi?!

Ezt ugye nem gondolja komolyan?!

Mit mond?!

Mi a fene az a stuccpolitika?!

Ja. hogy a strucc, amikó’ a homokba dugja a fejit, hogy ne lássa a bajt?!

Oszt mondja má’ meg, maga hagyta volna?!

Persze, maga még sosem volt olyan helyzetben!

Így könnyű okoskodni!

Oké, bocsánat, má’ elnézze nekem, hogy ilyen vehemens vagyok!

Kérem, tudom, maga csak segíteni gyött!

Jó, visszafogom kicsit magam!

De nem értem, hogy lehetett engem vizsgálati fogságba idehozni?!

Én semmiről sem tehetek, elegem lett, végre megvédtem magam!

Jó, rendben, csendesedek, akko’ figyeljen jól!

Vegyük szépen sorjában, drága ügyvéd úr!….Igazán.

Szerintem, magának fogalma sincs arró’, hogy mi az a zsigeri félelem!

Biztos vagyok abban, hogy azt se nem tudja, mitő’ változik át a szerelem gyűlöletté!

Megmondom én, így leszen akkó’, ha az ember állandóan fél.

Aztán a félelem átváltozik, haraggá, a harag gyűlöletté, a gyűlölet gyilkos vággyá, ha te úgy, akkor én is úgy!

Persze, ez évek hosszú sora.

Mert az ember lyánya csak tűr, és csak tűr, aztán fél, aztán megint ismétlődik minden, és csak felveszi a napszemüveget, meg a sálat, mert az ember lyányának nagy a köténye, mondta az anyám, nyugodjék, az mindent eltakar.

Meg, hogy azt is mondta az anyám, nyugodjék, hogy a faluban minden asszonyt ver az ura, és akkor mi van, ez az élet rendje.

Na, ne má’!,

Aranyos ügyvéd úr, mér’ ez a világ rendje?!

Akkor, ezeket a nőket már senki sem védi meg?!

Na, az anyám is, nyugodjon, csak ezt hajtogatta, azt rákos lett a bánattó’, hogy elszerette tőle az apámat a szomszéd Juliskája.

Jó, jó, tudom, ez egy másik történet!

De, azt gondolom, van miért haragudnom a férfiakra, igaz, csak a saját uramat gyilkolásztam meg!

De, hát aranyos ügyvéd úr, megint ő kezdte!

Az úgy volt, bár már olvasta bizonyára a rendőrségi jegyzőkönyvet, hogy azon a bizonyos napon, épp arra menek haza, hogy otthon fekszik az ágyban, és hangosan hortyog. Na, mondok, miért nem dógozik ez az ember?!

Tudnia kell minden részletet, aranyos ügyvéd úr, hogy az Isten áldja meg, hogy meghallgat! Tudom, tudom, hogy hivatalból rendölték hozzám e’, de higgye el, ez nekem, nagy könnyebbség, hiszen, talán, így hamarabb szabadulhatok!

Nem mintha, nem érteném meg magam itt a többiekkel, hiszen, szinte csupa olyan nő van itt, idősb, oszt, fiatal, akik szintén eltették az embörüket az útból, amikor már nem volt más mit válasszanak!

Jó, értem, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, hát, akkor mondom tovább. Tudnia kell aranyos ügyvéd úr, akkor már vagy két éve éjszakai műszakba’ dógoztam, pont azé’, hogy a legkevesebbszer találkozzam az urammal.

Én hétkó’ értöm haza reggö’ ő hatra járt, az istenadta. Mire én újra elmöntem dógozni, addigra ért haza, így ki lehetett kerülni egymást.

De akkor, azon a napon, otthon hortyogott. Nem értettem, mi történt, láttam vége a kis pihenési időmnek, amit délelőtt szoktam vót megejteni, meg aztán van ugye a házimunka, mire elmenek újra, akkórra, rend kell, hogy legyen, oszt étel is estére, és másnapra.

Csendben próbáltam tenni-venni, és egyszer csak megállt mögöttem!

Úgy megijedtem, hogy majd összecsináltam magam, oszt’ elkezdett nyúkálni a bugyogóm feléje.

Már elég régen vót’, hogy megkörnyékezett, igaz, nem is vót’ rá lehetősége, az ismertetett okok miatt. Így megpróbáltam kislisszolni mellette. De nem tudtam, utamat állta, és vigyorgott piszkosul. Na, ezt a vigyort maga se szeretné! Ez, a „megvagy, most nem menekülsz” vigyor, amelytől mindig tele lesz a nadrágom, jaj, persze képletesen!

Tudja ügyvéd úr, drága, én 160 centi vagyok, és ötven kiló, ő, nyugodjon, 188 centi és 120 kiló volt. Hát hogy tudok elmenekülni. Maga se tudott vón’!

Egy hirtelen mozdulattal, azért sikerült becsapni, és kirohanni a kertbe, bíztam benne, hogy nem jön utánam, mert, amikor kapatos ennyire, akkor zavarja a fény a szemit.

Tudja, ügyvéd úr, hogy milyen folytonos menekülésben lenni? Hogy az éjszakai munka az egyetlen mentsvár. Hogy milyen az, amikor a nehezen megkeresett, éjszakai pótlékkal felemelt pénzemet kikutatja, és elissza?!

Ó, nem tud maga semmit! Maga csak néz!,

Na, kérdezze már meg, hogy hogy került haza napközben!

Képzelje, pont az nap volt, hogy elküldték végképp a munkahelyéről. Addig tűrték, mert nagyon jó szakember vót!

Nem érti?!

Hát elmagyarázom!

A piásoknak, valahogy az agyukban, mindig marad egy, vagy két normális pont. Az uram zseniális technikus és pókerjátékos vót. Valami fotóagynak híjják, oszt’ az agya, mindent megjegyzett, képszerűen, vagy, hogy is van ez, de csak ezeket, más minden kiesett nekije. A pókerben nem akadt ellenfele, az akadály, csak az vót’, hogy az utóbbi időben, már nem vót’ pénze, hogy beszálljon a játékba, hitelbe, pedig nem lehetett játszani.

Az összes itthon kapható masina is a fejében vót’. De az ital elvitte az agya többi részét. Az ügyfelek panaszkodtak, határidők, büdös szaga, és az elviselhetetlen modora miatt. Mondták, a falubeliek, hogy munka közben is kilógott a kisközértbe, tudja, a melóhely fölött van egy közért, és oda slisszant ki, sokszor a WC ablakon át, és vette meg a kisüveget, és a sört, aztán, uccu, vissza. Ezt persze, már nem tudták behunyt szemmel nézni, már ott is elég vót’, ahogy nekem is elég lett azon a napon!

Szóval, ott tartottam, hogy elém állt, és sikerült kislisszolnom. Figyeltem kintről, mikor lesz odabent csend, mert má’ nagyon álmos vótam’, és, amikó’ nyugalmat érzékeltem, bementem. De, csapda volt. Ott állt az ajtó mögött vigyorgott. Futtomban egészen a konyháig jutottam, ahol sarokba szorított.

Hogy, mi az, hogy nem teljesítem a házastársi kötelességem?!,

Hogy biztos van szeretőm, azé’ nem kell az ő szerszáma! És, bizony, drága ügyvéd úr, akkor kezdett fojtogatni, hogy megmondod, te büdös ….. nem mondom, miket mondott, és csak szorította a torkom, és feküdt reám, én meg elborultam, és hátranyúltam, utolsó erőmmel, kerestem valamilyen nehéz tárgyat, lábost, vágódeszkát, húsklopfolót, hogy lecsapom, és, hát nem ott volt a konyhakés?!

Ha akkor nem szúrom le, ő öl meg engem!

Tudja kedves ügyvéd úr, nem tudom, megbántam-e, azt gondolom, nem, de lehet, hogy kísérteni fog álmomban, és akkor azt mondom majd, igen, megbántam.

El lehetett vón’ válni, asszongya’, kedves ügyvéd úr?!

Há’ má’ hová mentem volna lakni?! A híd alá?!

Meg amúgy is, addig se segített senki a falubó’, pedig hallották sokszor a sikongatásomat!

Aki ebben a történetben a struccpolitikát folytatott, ahogy maga fogalmazott, az a falu vót’, én csak megvédtem az életemet, ahogy itt a női börtönben jó páran rajtam kívűl!

Most mondja meg őszintén, maga szerint, hosszú ideig kell ebben a kóterben lennem, ha ugyanezt elmesélem a tárgyaláson is?!

Kiáll mellettem ugye? Hiszen azért jött, nem, hogy megvédje a jogaimat, vagy nem?!

Na azé’!

Magának, biztos rendes szülei vótak! Olyan fess, kedves ember!

Hát nagyon köszönöm, kedves ügyvéd úr!

Akkor reménykedem, hogy hamar szabadulok!

Mer’ aztán otthon sok a dolog, még a vért sem sikálta fel senki a konyhapallóról, s már biztos odakötött.

Hát a viszontlátásra, várom máskor is! Olyan jó vót’ beszélgetni magával! Egész megkönnyültem!

Rónai Katalin
Rónai Katalin