galamb

Szabó Ágnes: Tavaszi szél szárnyán…

Ritka pillanatok egyike volt, hogy céltalanul, csak úgy magam örömére sétálgattam a városban. Megálltam a kirakatok előtt, belehallgattam az utcazenészek munkájába, érzékeltem a járókelőket, s ízlelgettem a semmittevés állapotát.

Tulajdonképpen nem is igazán élveztem, ha jól belegondolok. Valahogy olyan fölöslegesnek éreztem magam. Pedig nagyon akartam, hogy jól essen minden. Egy nagy munkán voltam túl szerencsésen és sikeresen, büszke voltam a teljesítményemre. Meg kellett jutalmazni magamat! Gondoltam, ajándékból ma nem csinálok semmi kötelezőt, semmi muszájt!

Minden adott volt a jó hangulatomhoz, a pihenésemhez, az újratöltődésemhez.
A nap hetek óta ma először ragyogott az égen, próbált szegény melegen sütni rám. Hálás voltam neki, nehezen viseltem már az állandó borult eget, a sok esőt…
Itt a tavasz, ezt éreztem, s látni is akartam! Langy szellő járt körbe, s valahogy egyre inkább terelgetett a főtér felé. Nem álltam ellen, hisz nem volt konkrét úti célom. Felkaptam hát a tavaszi szél szárnyára, s hagytam, hadd sodorjon, hadd tereljen kénye kedve szerint. Azért fél szemmel figyelni kezdtem az embereket, hátha látok valami érdekeset…

A térre érve szokatlanul sok galamb és egyéb kisebb madár repkedett a levegőben, vagy szedegette a földről a nekik vetett morzsákat. Rengeteg ember beszélgetett ülve-állva ebben a madárforgatagban.
Nocsak? – gondoltam. Mindenki megérezte a tavasz belépőjét?
Megtorpantam egy pillanatra, mert egy pici lánykát pillantottam meg, aki kezében kifli darabkát szorongatott. Még alig totyogott, de az étel határozottan állt apró markában, mint ami tudja, hogy mi lesz a feladata. A lányka már kinézte magának azt a galambot, amit meg akart etetni. Elmosolyodtam, nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszik velem, vagy tényleg azt történik, amit látok.

Körülnéztem, hogy honnan tudnám a legjobban szemmel tartani az eseményeket. S ebben a pillanatban elborult az ég. Zavarba jöttem, mert eddig egy darab felhő sem volt az égen…, mi történik itt? Akartam feltenni magamnak a kérdést, de ekkor a napsugarak az egyetlen üres, egy személyes padot világították meg nekem nem is olyan messze tőlem.

– Ok, értem! – pillantottam az ég felé, s határozottan elindultam leülni.
Éreztem, hogy nem kell sietnem, mert az a hely rám vár. Talán más nem is látja? Nem akartam belebonyolódni a válaszba, mert a kislány és a madár alakuló barátsága sokkal jobban izgatott.
Elértem a padot, leereszkedtem rá, s a nap ekkor már újra teljes pompájával adta meg a világítást az általam figyelt jelenethez.

A kisleány még mindig egyik kezében tartotta a kiflit, de a másikban már nem az anyukája kezét. Egyedül indult a madár felé, ami megsejthette a szándékot, mert egyenesen a kiflire és az azt tartó kézre meredt.

Érzékeltem, hogy lelassul az idő, hogy elhalkulnak a zajok, hogy elhomályosodik körülöttem az élet, s egy különleges alagút végén látom a gyermeket a madárral.
Mozdulatlanul vártam a pillanatot, amikor a kis szoknyás olyan közel kerül a madárhoz, amitől az megretten és elsuhan.

De nem ez történt…
A fehér galamb teljes figyelemmel nézett az emberre, s várta magához kíváncsian. Mozdulatlanságában benne volt, hogy nem félek, bízom benned, hisz ételt, azaz életet hozol nekem! Csőrét aprón kinyitotta, hogy mutassa: ezzel fogom elfogadni, amit adsz, feltétel nélkül, teljes bizalommal, mert engem választottál, s én büszkén fogadom el a segítségedet.

A gyermek pedig haladt felé kezében a kiflivel. Határozottan és teljes szeretettel. Kissé előre nyújtotta kicsi kezét, hogy az étel még hamarabb célba érhessen. S a madár teljes döbbenetemre csipegetni kezdte morzsánként a neki szánt finomságot. Elegánsan, büszkén és óvatosan, hogy a kis kezet meg ne sértse.

Gyönyörködtem a képben, s láttam, hogy milyen erősek ők ketten. Ekkor már egy cseppet sem zavart volna, ha kiderül, hogy csak a fantáziám forgatja a filmjét. Magamba fordulva, a saját lelkemben próbáltam meglelni ezt az elfogadó büszkeséget – vajon képes vagyok én is hasonlóra?
Adni, elfogadni is – büszkén…

Mélázásomból egy előttem álló galamb rám szegeződő pillantása riasztott fel.
De az én kezem üres volt, mutattam is felé a tenyereimet igazolásként.

S akkor megkaptam a vágyott aznapi jutalmamat: az igazi tavaszkezdő ajándékomat!
A mellettem lévő padról ugyanis egy másik kisgyermek is a madarakat etette, s megkínált a kenyeréből!

 

Szabó Ágnes
Szabó Ágnes