temető

Eve Cheerful: Vándorút

Meghaltam. Azzal erősítettem elhatározásomat, hogy ha már a születésembe ne szólhattam bele, legalább az életből való kivonulásomat magam készíthessem elő. Pontosan akkor és úgy, ahogy és amikorra elterveztem.

Bár az idő még gyönyörű volt; kora ősz vörösben-sárgában-zöldben-ezüstben pompázó fákkal a út mentén, a még itthon maradt madárkák bájos csicsergésével, mégsem hagytam magamat marasztalni.
Igyekeztem szép halott lenni, hogy ne rémisszek el senkit és meg tudjam mutatni, hogy egy nő nem hagyhatja el magát semmilyen körülmények között. Még a halálra készülődve sem.
Tudom, hogy erre sokan fittyet hánynak, de én más vagyok. Én elterveztem mindent a legapróbb részletekig.

Példaképem Rosa mama, akit halála után a kis Momo szépen kisminkelt, mert ezt látta mellette egész életében. Rúzs, frizura, szemfestés, ahogy illik. Én ugyan nem kértem, hogy ültessenek bele egy fotelba, de – mivel világéletemben bal oldalamra fordulva szerettem aludni, ahhoz ragaszkodtam, hogy végső pihenésem is ebben a pózban teljen.

Nem kértem öltöztetést sem, mindössze egy makulátlan fehér lepedőt takaróként. Még a legdögebb hőségben is ragaszkodtam ehhez a szokásomhoz.

Nyoma sem volt bennem a félelemnek, miután fültanúja voltam egy rádiós interjúnak,
amikor is a felnőttként még mindig a vad indiánosdit játszó neves énekes-dalszerzővel beszélgetett egy női riporter.

Akkor már a végét járta szegény ördög, de a cigarettáról az utolsó percig
nem mondott le, mert nem is akart. Szerette, mint más a pálinkát, megint más az édes lopott csókokat, a kajla szellő simogatását, vagy a kétes állagú krémtől csillogó süteményeket, meg a karácsony táján a hálószoba ablaka előtt villogó hópehely díszeket. Kimondani sem szégyellte, nem köntörfalazott, mikor az orvos rákérdezett:

– Nem kellene már abbahagyni? A bagótól sárga körmeire célzott.
– Ó, doktor Úr! Higgye el, erre a kis időre már nem érdemes – válaszolta ő, a haldokló. Még egy kis mosolyt is megengedett magának, miközben szégyenlősen pislogott az orvos szemébe.

– Nem félsz a haláltól? /!/
A riporternő egyenesen az arcába mondta, amit gondolt, mert ők többnyire a tényekre szorítkoznak, az empátia nem kenyerezheti le őket.
– Nem – vágta rá a dalszerző, sőt! Inkább kíváncsi vagyok, hogy zajlik le az ilyesmi.
Nem tudhatta meg a történést, ám minden bizonnyal békésen és lélekben megnyugodva evezetett át a túlsó partra.

Halálom előtt gondosan elintéztem és elosztottam mindent, arra viszont mérget mertem volna venni, hogy hiába az egyértelműen megfogalmazott végakarat, napokon belül egymás torkának esnek az örökösök ahogy az már lenni szokott. Az is bosszantott, hogy hiába kerestem hetekig két darab arany karkötőt, nem leltem rá. Így pedig lehet, hogy azé lesz, akinek életemben nem adtam volna még egy száraz kifli csücsköt sem. Mivel az örökösökből igen gyakran előtör a féktelen kapzsiság, lelki szemeim előtt lepergett, amint átkutatják kabátjaim, blézereim zsebeit, felhasogatják a béléseket, vadul pergetik lexikonjaim lapjait újabb és újabb kincsek és főleg pénz után kutatva. Belevetik magukat kozmetikai finomságaimba, kenik a szájukat vörös rúzsaimmal, álmodozó kéjjel, csukott szemmel spriccelik magukra kedvenc kölnijeimet, a Lou Lout, az Anais Anaist, az Amor Amort. Aztán – miután lógó orruk visszakúszott a szájuk fölé a megfelelő magasságba, újból nekiiramodnak a kincskeresésnek. Most a cipők és táskák vannak soron.

Egyikük kitépi a másik kezéből kedvenc, rézláncon függő krokodil kistáskámat és mivel semmi sem elég neki, addig túr a cipők között, míg meg nem találja a hozzáillő krokodilbőr szandált is.
Ezeket a drágaságokat még első férjemtől, György királytól kaptam, aki köztudottan egy bőkezű gavallér volt és nagy élvhajhász hírében állott. Hedonista volt a szó legszorosabb értelmében.

Egy képzeletbeli füttyszóra közös erővel feltépték a ruhásszekrényem ajtajait, és mint az áruházi hiénák nyitáskor, úgy rángatták ki ruháimat a vállfákkal együtt.

– Adod ide! Visította Kriszti. Ezt még életében nekem ígérte.
– Neked?! Elveszel a magad harminc kilójával ebben a szép zsorzsett ruhában.
– Akkor is, akkor is! Ez jár nekem. A ruhát maga elé tartva illegette magát az ovális tükörben.
– Ezt a barett sapkát nem akarod a tökfejedre? – cikizte Margó. Azzal visszanyomta a teveszőr sapkát a szekrény felső sarkába.

Így ment ez este hatig, amíg a férjem haza nem ért és szét nem rebbentette a hangoskodó, civakodó amazonokat. Mindaddig teljes transzban dolgoztak felettem, a halott felett, pedig még el sem temettek. Mintha elfelejtették volna, hogy illetlenül egy halott hátra maradt koncait csócsálják. A közvetlen szomszédok összecsődültek a ház előtti aranyeső bokor sárgán villogó levelei alatt. Folyamatosan sziszegő hangon pusmogtak, mint a nagy titkok tudói és megfejtői.

Lopva figyelték, van-e a házban mozgás, fekete elfüggönyözés, sírás, vagy
valami hasonló. Ez volt a minimum elvárás.

Végre megszólalt valamilyen halk zene, egysíkú, szomorú, gépies. Olyan, amilyenek a sirató énekek, és az erre kiképzett csángó asszonyok adnak elő.

– Nem értem, még van kedvük a házban zenét hallgatni..
– Magának ez zene, Márta? Hát nem hallja? – ez egy halottsirató
– Halottsirató… na hiszen! Életében kellett volna jobban megbecsülni, nem ilyen látványosan elsiratni!

Az asszonyok megnyugodva elballagtak és elkezdték az erőgyűjtést a temetésre.

A faluban többen imádtak temetésekre járni. Ha ismerték az illetőt, ha nem, rájuk mindig lehetett számítani. Alaposan körülnéztek a jelenlévők között, hogy a legközelebbi traccspartin ízekre szedjenek mindenkit. A legközelebbi rokonokat sem kímélték.

– Mióta járnak színes ruhában temetésre – zúgolódott Almásiné.
– Kire gondol? csak nem arra a kis süldő leánykára? Maga még őt is beöltöztetné feketébe? Nem is rokonok, csak szomszédok.
– …meg tornacipőben? Hát az meg milyen dolog?
– Hiányoznak Józsi lábujjai; milyen cipőt vegyen fel szerencsétlen?
– Micsoda?!… Ezt jól eltitkolta a Rózsi – és kendőjét szorosabbra húzta az álla alatt.

A pap már javában búcsúztatott, a három nőszemélynek meg esze ágában sem volt
abbahagyni a pletykálást.

Én meg csak ott feküdtem a hideg koporsóban egy rózsaszínű takaró alatt és kedvem lett volna legalább egy-két koppantással jelezni: ideje befejezni felettem a szövegelést.

A pap – fiatal volt és tapasztalatlan – általános dolgokat mondott rólam. Nem mutatta semmiféle részvét jeleit, hiszen alig ismert.

Miközben a kezében lévő füstölőt meglengette, érdekes fordulatot vett a gyászbeszéd. Felrótta, hogy alig jártam templomba, az egyházadóért is kétszer kellett felkeresni, de a legnagyobb bűnöm az volt a szemében, hogy egy alkalommal nem vettem fel a szakadó hóban a kocsimmal a buszmegállóban. Megjegyzem nem is vettem észre, még az ablakon is alig láttam ki.

Ekkor már tényleg elszakadt nálam a cérna és mivel a rám zúdított földhalmaztól esélyem sem volt kiszabadulni, elkezdtem a koporsó alján az ír sztepptáncot járni. A hangos, ütemes és feltartózhatatlan dübörgéstől a megrémült tömeg a pappal együtt árkon-bokron, sírokon és kereszteken át fejvesztve menekült.

A temető perceken belül kiürült csak a sokaság által hátrahagyott illat emlékeztetett a temetési tömegre.

 

Eve Cheerful
Eve Cheerful