búvár

Agota Sandorfy: Merülés

-Most mindenki vegye ki a csutorát és adja tovább a mellette ülőnek! – szólt az utasítást.

Rena alig hitt a fülének. Dehogy veszi ki, hiszen azon kapja az éltető oxigént! Miután nagy nehezen magára cibálta a búvár ruhát, és sikerült lemerülnie a medence fenekére a többiek közé és a szájon át légzést is begyakorolta, most adja fel? Már a gondolattól pánikba esett. Érezte, hogy az oktató hosszan, várakozón ránéz, de képtelen volt megmozdulni. Továbbra is ragaszkodott az “életéhez”! Miután finoman, türelmesen kivezették a vízből, még percekig görcsösen markolászta a csutorát…
Alig hallotta a vigasztaló szavakat:

-Jöjjön csak, talán később, egy személyes oktató segítségével menni fog. Sajnos ebben a csoportban nincs idő egyénileg foglalkozni önnel…
-Na, ez égő volt! – tért magához Rena, míg kihámozta magát a tapadós gumiöltönyből. Hiába, úgy látszik, engem szárazföldre teremtettek.

Pár nap múlva fiatalos örömmel szállt fel a korallzátonyhoz igyekvő katamaránra. A szervezők a legszebb korallok felett – a kissé bizonytalan gyengébbekre is gondolva – nagy területet kerítették el vastag kötéllel a könnyűbúvárok részére.

Rena, nem érzékelve az idő múlását, kétszer is körbe kapaszkodott, olyan varázslatos volt az élő színekkel kavargó mélybe bámulni. Csak amikor felnézett, érezte, hogy fárad, csak ennyire futotta az energiájából, majd szép lassan odaúszott a hajóhoz. A kapitány kedvesen érdeklődött:

-Hogy tetszett a vízi világ a felszínről? Leszállni a mélybe az ám az igazi! – tette hozzá olyan büszkén, mintha övé lenne az óceán.

Rena szégyenkezve vallotta be, hogy minap a búvártanfolyamon kudarcot vallott, így esélye sincs lemerülni…

-Semmi baj, bőven van idő, ha akarja, a kollegám ötven dollárért, ami az öltönykölcsönzésre kell, személyesen lekíséri.

Rena rögtön ráállt. Most már a beöltözés is jobban ment. Hamarosan beöltözve, súlyokkal, oxigénpalackokkal felszerelve igyekeztek az erre a célra épített padkához. Max máris mutatta, hogyan kell(ene) háttal beesni a vízbe. Rena csak ácsorgott, neki ez a beesés félelmetesnek tűnt! Érezte, hogy hiába az akarat, ő sose lesz képes lemerülni a mélybe. Maxban emberére talált, aki nem adta fel.

-Üljön a padka szélére és lassan csússzon le a vízbe – javasolta.

Rena pontosan úgy tett és a szegélybe kapaszkodva hamarosan vidáman lubickolt.

-Most fogja meg balra azt a becentizett oszlopot és fokozatosan haladjon lejjebb…

Rena nagyon igyekezett, de amint a feje is vízbe merült, abban a pillanatban rettentő pánikba esve kapaszkodott kifelé. Ezt többször eljátszotta, sehogy sem sikerült a víz alá bukva maradnia. A nehéz teherrel kétségbeesetten kimászni egyre fárasztóbbnak bizonyult.

-Ugye, csak én vagyok ilyen nevetséges, és ilyen szerencsétlen? – görbült sírásra Rena szája.

Max türelmesen próbált segíteni:

-Ha valóban le akar merülni, sikerülni fog! – bíztatta Renát, aki újra kimászni készült.
-Köszönöm, hogy megért, igazán nagyon-nagyon szeretnék legalább egyszer az óceán fenekén sétálni…
-Tisztában van vele, hogy már jó ideje a hátán lévő palackból lélegzik? Ez akár a víz alatt is működne… – jött utolsó ötletként Max praktikus észrevétele.

Rena rádöbbent, hogy tényleg! Már kimászni is képtelen volt, csak a padka szélét markolászta göcsösen.

-Talán ha mindvégig fogná a kezemet, menne a művelet… – próbálkozott megtörten. Azt nem merte hozzátenni, hogy minden szüléskor sokat segített a párja kézszorításából erőt, bátorságot merítenie.

Ugyanaz a felállás. Nem azért, mintha a kezén keresztül kapna oxigént, de valahogy biztonságban érezné magát. Max nem késlekedett, rögtön ott taposta a vizet Rena mellett és erősen, bátorítóan megszorította a kezét.

-A másik kezével fokozatosan fogjon lejjebb. Minden méter után megállunk pár percre és felfelé mutatva bármikor jelezzen, ha elég volt.

Rena egy valószínűtlen álomként élte meg azt a csodálatos huszonöt percet kilenc méterrel a felszín alatt. Színes halak, korallok, tengeri uborka közelről! Úgy tűnt, a napsütötte felszín hullámait kinyújtott karral akár el is érné. A torka kiszáradt. Amikor már nyelni is alig tudott, jelzett, és visszamentek az oszlophoz felaraszolni. Rena boldogságtól repesve mászott fel a hajóra. A kapitány messziről nevetve érdeklődött:

-Na, megvannak még a tengeri herkentyűk?

Rena ekkor már gyanította, hogy a kapitány végignézte, a kínlódását, ahogy folyton ki-kimászott a vízből. Hadd mulasson, az a lényeg, hogy sikerült a merülés! Ezt az élményt már senki sem veheti el tőle! Büszke volt magára, hogy sikerült felülkerekednie a pánikon…

 

Agota Sandorfy
Agota Sandorfy