alzheimer2

Szabó Ildikó: A jófiúk kékben járnak… pedig tudják, hogy a piros pöttyös az igazi

– De nem a vérpöttyös – gondolta Stanton hadnagy, amikor a szürkületi fényben egy autó mögül felfedezte a csillogó vércseppeket az elhagyatott egyetemi campus udvarán. A mellette lapuló nyomozóra nézett, fejével a vérkörök irányába intett. Társa bólintott, jelezve, hogy ő is észrevette a menekülő által hátrahagyott jeleket.

– Most elkapjuk – suttogta Stanton Winstonnak, s a kettővel előttük lévő kocsi irányába nézett, ahol üldözöttjük összeesett.

Winston bólintott. Hosszú ideje dolgoztak már együtt, sok utcát ismertek Detroitban és számtalan éjszakát virrasztottak végig ügyeletben. Remélték, hogy végre pontot tehetnek ma, egy hat hónappal korábban kezdődő gyilkosságsorozat végére.

Fél évvel korábban…

Stanton hadnagy ismét éjszakai műszakra volt beosztva. Ahogy szolgálati éveinek száma gyarapodott, egyre kevésbé szerette ezt a beosztást, mert tapasztalata szerint ebben a napszakban jobban aktivizálódtak a veszélyes „egyedek”. Jobban szerette a nappalt, a fényt. De nincs mese, ha az ember a zsarulétet választja, ez benne van a pakliban. Márpedig ezt ő választotta, egyrészt a családi hagyomány folytatásaként, másrészt, mert úgy érezte, hogy erre született.

– Esemény van! – kiáltott neki oda az ügyeletes tiszt, mellyel kizökkentette Stantont nyugodtan hömpölygő gondolataiból.

– Hol? – kérdezte.

– A hatodik sugárúton, az Old Boys bárnál – hangzott a válasz.

– Megyek – kapta le lábát az előtte heverő íróasztal tetejéről, s majdnem leverte ezzel a hirtelen mozdulattal a kávéscsészéjét. Miközben félig megevett szendvicsét bepasszolta a kinyitott asztalfiókjában rejtőző dobozba, azt kérdezte:

– Winston hol van?

– Itt vagyok – épp akkor kanyarodott be társa az irodához vezető folyosóra, amikor a kérdés elhangzott.

– Miért kértek nyomozót? Részletek? – kérdezte az ügyeletes tisztet Stanton.

– Egy holttestet találtak a kocsma mellett. Ennyi. Siessetek, mert a bejelentő szerint a tömeg egyre nagyobb – felelte az ügyeletes tiszt.

– Istenem, azzal a lebujjal mindig gond van – morogta Winston.

– Indulás! – adta ki az utasítást Stanton, miközben magához vette 9 mm-es Berettáját, s rohamléptekkel megindult a kijárat felé.

Winstonnak sem volt egyéb választása, mint követni felettesét.

Bepattantak a rendőrség előtt parkoló autójukba és hangos szirénázással eliramodtak a helyszín felé.

***

Az Old Boysnál hatalmas csoportosulás volt, s bár a biztosító rendőrök mindent megtettek, hogy az általuk kifeszített kordonon kívül tartsák a tömeget, annak mérete folyamatosan növekedett.

– Mi ez a népünnepély? Honnan jön ez a sok ember éjjel 11-kor ezen a környéken? Mintha csak valami sztár osztogatna itt autogramot, úgy állnak itt sorban – nyitott bosszúsan ezzel a mondattal Stanton a helyszínt felvigyázó rendőrök felé, miközben üdvözlésképpen bólintott nekik.

– Szerencsétlenségünkre a szomszédos utcában épp egy koncert kezdődik nemsokára, így megnőtt a bámészkodók száma – válaszolta egyikük.

– Merre? – kérdezte Stanton, s a rendőr fejmozdulatát követve megindult Winstonnal a nyomában, a jelzett irány felé.

Egy szerencséjük volt – amennyiben ebben az esetben egyáltalán lehet erről beszélni -, hogy a helyszín a kocsma melletti szűk sikátorban helyezkedett el. Ide még az egyre növekvő tömegben megbúvó riporterek sem láttak be.

A kocsma hátsó bejáratnál fekvő fiatal női holttestet a zseblámpával körbepásztázták. Első látásra semmi rendkívülit nem vettek észre. Majd megfordították a tetemet, s egy nagyot nyeltek az eléjük táruló látvány hatására. A nő koponyáját szakszerűen felnyitották és az agy jó része kilátszott.

– Ez nem afféle hirtelen felindulásból elkövetett vagdalkozás – jegyezte meg Winston a vágás széleire mutatva.

Stanton erre csak egyetértően bólintani tudott.

Tovább keresgéltek nyomok után, de semmi használhatót nem találtak az alapos átvizsgálás ellenére sem.

Stanton végül intett a hullaszállítóknak, s remélte, hogy a boncolás után többet fognak tudni az ifjúságában elhunyt fiatal nőről, akit épp akkor tettek be a járműbe.

***

A rendőrök nem is sejtették, hogy minden mozdulatukat a tömegből valaki árgus szemekkel figyelte. Az illető elégedett mosolyra húzta száját, mert úgy érezte, hogy az első teszt jól sikerült, majd a koncert felé igyekvőkkel elsodortatta magát.

***

A nyomozók, visszatérve az irodába, átnézték újra a helyszínen készült képeket, s minden tanúvallomást, melyet a holttest elszállítása után a tanúktól begyűjtöttek. Egyelőre csak annyit tudtak, hogy az áldozatot a kocsmához vitték, de nem ott ölték meg, hiszen ahhoz túl kevés vért találtak mellette az aszfalton. Erősen reménykedtek abban, hogy a boncolás eredménye valami támponttal fog szolgálni.

Hajnalodott már, amikor a jelentés a kezükbe került. Tényként szerepelt, hogy a fiatal, 22 év körüli lányt foltos bürökkel megmérgezték, fején lévő sérülést szakszerűen, precízen hajtották végre. Ennek következtében a tettes valószínűsíthetően profin kezeli a gyilkossághoz használt vágóeszközöket.

***

Amélie soha nem gondolta volna, hogy családjának olyan nehéz és gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenéznie, mint az Alzheimer-kór. Férje egyre súlyosbodó betegsége, teljes egészében átalakította az életüket. 5 évvel ezelőtt vették észre a demencia jeleit, míg végül a vizsgálatok hosszú sora kimutatta az apolipoproteinE-ɛ4 (APOE-ɛ4) gén aktivált státuszát.

Ám az utóbbi időben Amélie már nemcsak férje miatt aggódott, hanem fia viselkedésében is változást vett észre, különösen a mai napon volt furcsa…

***

Kevin az adrenalintól felpörögve érkezett haza.

– Megtettem és senki nem vette észre, hogy ott voltam! – ujjongott belül, miközben izzadt tenyerét nadrágjába törölte.

A sikertől részegen egy pillanatra megfeledkezett arról a rettegésről, melyben azóta élte napjait, ahogy apjánál az Alzheimer-kórt diagnosztizálták. Máig emlékezett arra a napra, amikor ez megtörtént, mert irányt váltott az ő élete is. Más diákokhoz csatlakozva, tanulmányait a génkutatás felé terelte. Jó úton haladt, tanárai támogatták, eddigi eredményei alapján sikert jósoltak neki a kutatói pályán.

Témaváltásának okát, lázas kutatásának hátterét, nem ismerték. Eldöntötte: mindent megtesz azért, hogy a betegséget elkerülje. Mindent.

– Meglesz a válasz, mert nem fogok megdögleni Alzheimer-kórban – üvöltötte elméje napjában több százszor.

Kutató-tanárai épp nemrég teljesítették egyik régóta dédelgetett vágyát: megmutatták csoportjuknak, hogyan mutatható ki az APOE-ɛ4 gén. Természetesen a professzorok szigorúan megtiltották, hogy magukon is elvégezzék a vizsgálatot, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy aki rendelkezik az APOE-ɛ4 génnel, annál kialakul a visszafordíthatatlan betegség.

– Badarság – sikított némán Kevin magában – csak nem akarják, hogy megtudjam az igazat. Ők nem tudják, hogy milyen az, ha minden nap kétségek között őrlődik az ember.

Tudta mit beszél, mivel nap, mint nap ezzel az érzéssel kelt fel és tért nyugovóra. A tiltással mit sem törődve, elvégezte magán a tesztet, ami igazolta a betegségre hajlamosító gént. Ettől kezdve tényként kezelte a még ki sem alakult kórt. Megszállottja lett annak a gondolatnak, hogy megelőzi a tüneteket, oly módon, hogy tesztalanyokon végez kutatásokat.

Zárkózott ember lévén eleinte nem is tudta, hogyan vágjon bele őrült tervébe, mígnem rájött: legkönnyebben saját korosztályából tud „meríteni”, hogy kialakítsa azt a vizsgálandó szövetminta gyűjteményt, mely kutatásaihoz szükséges.

Így elment hát a fiatal orvostanhallgatók között oly népszerű szórakozóhelyre és bevetette minden tudását ahhoz, hogy lépre csaljon egy lányt. Fel akart vágni előtte, így beszélt neki kutatási területéről, a laborban folyó épp aktuális vizsgálatokról. Eközben a lány italába fokozatosan Conium maculatumot adott, aminek hatására, már a szórakozóhelyet elhagyva egyre nehezebben járt. Mivel a labortól nem voltak messze, így a fiú felajánlotta, hogy menjenek be és megvizsgálja. Itt már könnyű dolga volt a lánnyal, hiszen a beadott méreg következtében kialakult paralízis mozgásképtelenné tette, majd légzése leállt. Ekkor nekilátott a koponyaműtétnek, kivette a szövetet tenyészetnek, eljövendő kísérleteinek alapanyagát. Eltette az értékes mintát, s megtervezte, hogy miképpen fog megszabadulni a lány holttestétől.

Jelen…

Kevin szorgalmasan végezte tanulmányait, s csak Amélienek tűnt fel, hogy fia újabban szórakozni jár és sok időt tölt a laborban. Tanulmányait ismerve ez korábban érthető is volt, de az utóbbi néhány hónapban, már elfajult ez a munkaszeretet. Megszállottá vált a kutatása irányában, nem pihent eleget, így ez meglátszott egészségi állapotán is. Ha kérdőre vonta, ingerült morgást kapott csupán válaszul, s bár fia arról regélt, hogy vannak barátnői, azokat mégsem hozta el egyszer sem és nem mutatta be neki.

– Ma is olyan furcsa volt, amikor hazaért. Mintha lélekben mindig távol volna és ijesztő a tekintete – ahogy erre gondolt Amélie érezte, amint hideg ujjak simítják végig bőrét.

– Mi a vacsora? – szólalt meg háta mögött hirtelen Kevin, mire a nő összerezzent. Oly csöndben lopakodott mögé, hogy észre sem vette.

– Sült hús és burgonya – válaszolta az anyja, majd a még mindig libabőrös karját megdörzsölte.

– A kedvencem – mosolyodott el erre Kevin, majd anyja arcára puszit adott.

Amélie idegen illatot érzett meg rajta, s bár halványan elmosolyodott, rossz érzését továbbra sem tudta semmibe venni és könnyedén elfelejteni.

Kevin megvacsorázott majd közölte, hogy vissza kell mennie a laborba és az ajtót becsapva maga mögött, távozott.

Csend honolt a házban. Amélie fölment az emeletre. Benyitott fia szobájába, de semmi rendkívülit nem látott odabent. Megfordult, hogy kimenjen, amikor az ajtó melletti könyvespolcon észrevett egy mappát. Ezt soha nem látta még ott és kíváncsian kinyitotta. Egész testében elkezdett reszketni attól, amit felfedezett. Leült egy székre és elborzadva nézte a kezében tartott dokumentációt. Tudta mi áll benne, hiszen a gyilkosságsorozat a rendőrségi hírek vezető sztorijai között volt már hónapok óta. Amikor összeszedte magát, mappával a kezében levánszorgott a földszintre és tárcsázta a rendőrség számát.

***

Fél óra múlva Amélie kopogást hallott a bejárati ajtón. Kinyitotta és két rendőrrel találta magát szemben, akik Stanton és Winston nyomozóként igazolták magukat.

– Ön telefonált asszonyom? – kérdezte Stanton, s miután a nő igennel válaszolt, feltette a következő kérdést. – Bemehetnénk?

Amélie bólintott, majd az ajtóból félre állva beengedte őket, mutatva a nappaliba vezető utat.

– Hallgatjuk Asszonyom – kezdte a beszélgetést Winston, miközben Stanton végigpásztázta az egyszerűen berendezett lakást.

Amélie nem szólt semmit, csak az asztalon heverő mappáért nyúlt, amit átadott a két rendőrnek. Stanton elvette, majd kinyitotta. Wintsonnal összenéztek és mindketten rögtön tudták, hogy megtalálták azt, aki már kilenc fiatal nőt ölt meg az elmúlt fél évben. A kezükben lévő bizonyíték minden kétséget eloszlatott.

A nyomozók kikérdezték Améliet, aki beszélt férje betegségéről, valamint fia orvosi tanulmányairól, s az utóbbi időben megváltozott szokásairól.

– Hol van most a fia? – kérdezte Stanton.

– Visszament az egyetem idegosztályához tartozó laboratóriumba.

A nyomozók felálltak és a bizonyítékot magukhoz véve távoztak, hogy reményeik szerint végre pontot tegyenek ennek az ügynek a végére.

***

Kevin odament a szövetminták tárolásához használt hűtőegységhez és kivette a soron következő vizsgálati anyagot. Odavitte az asztalhoz, majd a szövetből kivett egy darabot és az elektronmikroszkóp alá rakta. Néha felmerült benne, hogy a mintákért gyilkosságokkal fizetett, de úgy gondolta, hogy a tudomány oltára szentesíti az eszközt.

– Mert így játszunk mi, az igazi kutatók, akik mindent megteszünk a siker érdekében, nem hátrálunk meg semmilyen feladat elől, ha az közelebb visz a célunkhoz – nyugtatgatta magát, ahányszor egy-egy új áldozattal végzett.

Két nappal ezelőtt új ötlete támadt arra vonatkozóan, hogyan lehetne az APOE-ɛ4 gént blokkolni, hogy ezzel a betegség megelőzhető legyen. Többféle módszerrel próbálkozott már az első tesztalanyból vett minta megszerzése óta, de eddigi kísérletei kudarcba fulladtak.

Most TUDTA, hogy áttörés előtt áll, a megoldás kapujának küszöbén, s ez különös izgatottsággal töltötte el. Alig várta, hogy elmélete bizonyítást nyerjen, mert azzal meggátolható, illetve gyógyítható lenne a demencia e fajtája. Rájött, hogy az APOE-ɛ2 gátolja a béta-amiloid felhalmozódást, az Alzheimer fehérje terjedését. Mindez azt jelenti, hogy megfékezhető az Alzheimer-kór, sőt az érintett neuronok stimulációjával és a biológiai óra ciklusának melatoninnal történő helyreállításával, kedvező hatást lehet elérni az agy energiaellátására.

Belemerült a munkába, de hirtelen távolról zajokat hallott. Ezt meglehetősen furcsának találta, mivel rajta és az öt szinttel lejjebb lévő biztonsági őrön kívül nem volt senki az épületnek ebben a részében.

A hangok egyre erősödtek, majd tisztán kivette, amint a két férfi róla kérdezősködik a biztonsági őrtől. Le akarta tenni a kezében lévő szikét, de az asztal mellé esett. Hallotta, amint a folyosón a léptek előbb megtorpannak, majd felgyorsulnak. Nem foglalkozott tovább semmivel, a labor vészkijáratán át elkezdett lefutni a lépcsőn.

Érzékelte, amint utána indulnak. A fülében egyre erősödve dobolt a vér, keze az izzadtságtól csúszott, ahogy iramodott lefele.

– Rendőrség! Megállni! – kiabáltak utána a felső szintről.

Ez még gyorsabb menekülésre ösztönözte, a lépcsőfokokat már kettesével szelte. Kilökte az ajtót és a kocsija felé vette az irányt. Futás közben kiabálást hallott, de nem jutottak el értelméhez a szavak. Lövés dördült, érezte, hogy valami meglöki és felborítja. Esés közben, botladozva ment még néhány lépést, míg egy autó mögött lerogyott. A meleg vér simogatta arcát, tudta mi vár rá. Nagy hő támad a testében, mintha tűz borította volna el. Távoli, tompa hangokat hallott, de ebben már nem volt biztos. A szemébe éles fény hatolt, tudata elhomályosult.

– Pedig olyan közel jártam a megoldáshoz – suttogta, de ezt már nem hallotta senki sem körülötte…

Szabó Ildikó
Szabó Ildikó

Kép: Alzheimer-kóros agykéregszelet idegsejtjeiben amiloidtartalmú plakkok és taufehérjék