effect-1772035_640

Szabó Ágnes: Ki fogja meg a kezemet?

A kislány ült a padon, azaz dehogy ült! Izgett-mozgott, mint egy sajtkukac. Hol a székébe kapaszkodott izzadó tenyérrel, hol az anyukája tekintetét figyelte hatalmas zöld szemeivel.
Elbűvölte a boltíves terem: az óriási szikrázóan világító csillárok, a simára fényezett hibátlan parketta, meg az e kettőt összekötő súlyosan leomló vastag és sötétzöld függöny, és leginkább a kristálytiszta hatalmas tükör végig a terem falain.
– Én is be akarok állni! Én is ki akarom próbálni!

– Anya, anya! Jól vagy? – simogatta a fiatal nő a látszólag nagyon rosszul alvó idős hölgy hátát.
– Anya! Mi a baj? – ült le aggódva az ágy szélére.
A néni ki sem nyitva finoman sminkelt ráncos szemeit, halkan nyugtatgatta leányát. Megfogta kezeit, hosszan megszorította, majd folyamatosan simogatni kezdte, s csendesen, nagyon csendesen mesélni kezdett. A leány kívülről tudta a történetet, hisz nem először hallotta már, de szerette minden pillanatát, mert igaz volt, mert kedves volt, mert az övéké volt.

– Kicsikém, most nem lehet beállni a táncosok közé. Csak azért jöttünk, hogy megnézzük a műsorukat, hogy lásd, milyen gyönyörű a tánc.
– De anya, én is ilyen boldog és vidám akarok lenni!
– Drágám, tudom. Leszel is, ha sokat gyakorolsz, ha kitartó leszel, ha elég alázattal hallgatsz a mestereidre.
– De mama, honnan tudom, hogyan kell ezeket mind csinálni?
– Fogod tudni, fogod érezni! Ne aggódj, s lesz egy fiú partnered is, aki fogja a kezedet. Ő majd vezet, nem leszel egyedül.
– Jaj, anya! Fogja a kezemet? De az én kezem olyan kicsi és izzadt, hogyan tart meg engem? Ki fogok csúszni a szorításából.

A fiatal nő kezei között tartva édesanyjáét rámeredt erre az összekapcsolódásra. Hányféle bizalom van az ember életében, hányféle érzés járja át a lelkünket, hogy azt mondhassuk: tessék, itt a kezem, békében tudlak és akarlak is felvállalni mindazzal a változással, amit jelentesz ezután az életemben.

Elmosolyodott, s újra ott volt abban a régi tükrös teremben, amiről az édesanyja még mindig mesélt és mesélt. Tényleg visszamentek, tényleg kipróbálhatta a tánc varázsát, s tényleg volt egy fiú, aki fogta a kezét.
Hallgatták a zenét, összekapaszkodtak, s csak forogtak-forogtak, ahogy a muzsika hajtotta őket előre. Élvezték, s sorra nyerték a versenyeket.

Aztán lazult a kéztartás, mert a fiú beleszeretet egy másik leányba. Annak a kezét akarta fogni, annak a pillantását akarta tartani.

– Emlékszel Kincsem, mikor abba akartad hagyni a táncot?
– Igen, anya, emlékszem.
– S arra is, hogy nem tiltakoztam, csak próbáltam megértetni veled, hogy magad miatt csinálod, nem a partnered miatt?
– Igen, anya emlékszem.
– S megvan még az a beszélgetésünk is a lelkedben, mikor azon sírdogáltál, hogy miért akar mindenki veled táncolni most, hogy nem is nyújtod a kezed?
– Igen, anya. Emlékszem erre is. Nem értettem, hogy miként fogok bízni egy újabb partnerben. Erős volt a csalódottságom…
– Nem tudtad elképzelni, hogyan kell megfognod valakinek a kezét, vagy épp hogyan kell megengedned, hogy megfogja a te kezedet, ahhoz, hogy ez a tartás örök legyen – újra.
– Anya, miért akartam mindenben az örököt? Miért akartam mindenkiben az állandóságot megtalálni?
– A harmóniára törekedtél, Drágám! Feltétel nélküli bizalommal fordultál mindenkihez. Abban hittél, hogy odaadod a kezed, s ezzel az egész lényedet is, amit őszinte bizalommal vesz át tőled a másik, s vigyáz is rá!
– De anya? A tánc nem szólhat más alapról, csak erről a bizalommal teli együttműködésről.

Az anya ekkor megpróbált felülni, hogy jobban lássa lányát, de kezét nem engedte el egy pillanatra sem, sőt még erősebben tartotta:

– Kislányom! Jól hitted, csak annyit tévedtél, hogy nemcsak a tánc szól erről, hanem az egész életünk!

Szabó Ágnes
Szabó Ágnes