summerfield-336672_640

Rónai Katalin: Autonómia

Ismeri ezt az arcot.

Úgy érezte, tükörbe nézett, amikor az a nő leszegett fejjel, szétesett arccal, senkire sem nézve, a lift felé igyekezett.

Önnönmagát ugyan nem látta, – mégis érezte, hogy ugyanilyen lehetett az arca, a testtartása,– pár héttel azelőtt, amikor ő is kirohant a rendelőből, áttörve magát a várakozó, hatalmas tömegnek tűnő, hol csendben magába mélyedő, hol hangosan karattyoló csodára váró, reménykedő férfin és nőn.

Akkor azt sem érzékelte, ahogy ez a nő sem, hogy a rendelőhöz vezető ajtó a saját súlyától engedve hatalmas csattanással becsapódik, míg ő kivörösödve, sírástól és szemfestéktől maszatos arccal rohan a lift felé.

Rosszindulatú…

Eddigi köreiben csak a szomszédra, a közös képviselőre, a postásra, a hentesre, a kormányra, a hivatalra használta ezt a szót.

Egy szó, és megváltozik minden, ami addig prioritást kapott.

Már nem akar szónokolni az értekezleten, felszólalni a lakógyűlésen, már nem számít, ugat-e a kutya a szomszédban, van-e új szerelem a láthatáron, hogy áll a bankszámla, mi történik hétről-hétre a szemételszállítással, hogy hívja-e az anyja, és elmondja-e a szokásos panaszáradatát, hogy megveszi-e az ötödik pár cipőt, és mellé a hozzá illő táskát, hogy a postás megint csak cédulát hagyott a postaládában, pedig otthon volt.

Már csak ő számít.

Ő, ő, és sokadszor is ő.

Eddig más, és sok közösség tagja volt, hol önként, hol kötelességből.

A suliban, a cserkészeknél, a munkahelyein, a jógán, a családban, a BKV-n, később az autósok, az anyák, a Facebookon, és sorolhatnám hány közösséghez tartozott, ahol, hol beilleszkedett, hol kilógott.

Most azt figyeli, ahogy a daganatos betegek egyre nagyobb közösségének tagjává válik.

A fontossági sorrendek változnak.

Az élet, mint tudjuk, minden másodperc ezredmillió részében maga a változás, – mégis, az ember, aki nem számít arra, hogy egyszer csak egy olyan fal lesz előtte, amelyik teteje, lentől, békaperspektívából nem látszik, – a nő, csak megy a számára jónak látszó, elvileg kijelölt úton, megy és teszi a dolgát, legalábbis azt, amelyet addig a pontig, annak hisz.

Él, dolgozik, szeret, tevékenykedik, gyarapodik, családja lesz, tovább dolgozik, többet szeret, még jobban gyarapodik, s az idő telik.

Amúgy, pedig, minden a legnagyobb rendben van.

Látszólag.

Néha hallja mások történeteit, észreveszi, hogy eltűnnek emberek a munkahelyről, hosszabb ideig senki sem hall róluk, majd előkerülnek, és minden megy tovább, újra, és senki sem kérdezi meg, hol jártál, hanem elfogadja, hogy megint ott ül, tőle pár méterre.

Rendszeresen hall, olvas a kampányokról, szórólapokat talál a postaládájában, évente, kétévente megjelenik a mammográfián, a nőgyógyásznál, vért vetet, ha azt érzi, kicsit fáradtabb, vitaminok, étrend kiegészítők tömkelegét szedi nap,- mint nap.

Tudatosan él, táplálkozik, mozog rendszeresen, másokat is figyelmeztet mindezekre, hiszi, és biztos benne, saját részéről nincs gond, hisz rendszeresen jár szűrésre, figyeli magát, érzékeli teste jeleit.

És, akkor kibukkan egy jel, amelyre nem készült.

Egy dudor.

Egy dudor, egy csomó, ott, ahol eddig nem volt, és ahol igazán semmi keresnivalója sem akad, pont azon a helyen, ahol teste legkedveltebb része, a melle van.

A melle, amelyre mindig büszke volt.

Soha nem tartotta se kicsinek, se nagynak.

Simán besöpörte a kicsit irigykedő bókokat, hetente az uszodában, barátnőjétől, – és persze a férfiaktól is minden alkalommal, – hogy mennyire formás mellei vannak.

És ez a jó érzés, ez a tudat így maradt a szülések után is, így maradt, amikor teste más részeit bírálta ugyan a tükör előtt állva meztelen, hogy a narancsbőr, hogy kissé nagy lett a kuffer, hogy megereszkedett a hasa, és hogy kissé ó lába van.

Viszont, ezt sokszor elmondta másoknak is, – amikor épp a testrészeiket elemezték, nem ritkán alulértékelve, bántva magukat, főleg női közösségekben, – hogy ez így van, na, de a mellei, azok, „világbajnokok”.

Igen, pontosan ezzel a szóhasználattal: „világbajnok melleim vannak!”

Most meg idegenek tapogatják, nyomogatják, méregetik.

Nem mondják, hogy hölgyem, önnek tényleg világbajnok mellei vannak!

Hanem hümmögnek, mondják, ez lesz, az lesz, vagy ez nem, az nem lesz.

Aztán jöttek a történetek a szomszédtól, a munkatársaktól, hogy az X-nek, és az Y-nak mije volt, és mikor, és hogyan, és hányan, és mivel, és az orvosok, meg a kemoterápia, meg a sugár, meg a hajhullás, meg a sav, meg….

De ő nem figyel, nem hall, nem akarja meghallani, mert egyik történet sem Ő.

Mert minden történet egyedi, és megismételhetetlen, ahogy az életünk, és ahogy ő.

A saját története.

Az okot, a kiindulópontot, azt a történetet mély gyökerét kezdi keresni, szeretné megtalálni, amely elindította, amely megadta a zöld lámpát, az amúgy a testben meglévő, és békésen éldegélő sejteknek, hogy másképpen reagáljanak, hogy tömörüljenek, és csomósodva lázadjanak valami ellen, ami egyébként nem szúrt szemet.

A pszichológus azt mondja a sok stressz.

A dietetikus, a nem megfelelő étkezés.

A családterapeuta, a társas kapcsolatok minőségére hajaz..

A kineziológus a gyermekkort, és az anyát emlegeti

A látó a karmára hívja fel a figyelmét.

Az alapítvány által felajánlott segítő, a csoportterápiát ajánlja, hogy másokat is hallgasson meg.

A főnöke, hogy nagyon sajnálja.

Az élet ugyanott és ugyanúgy halad tovább.

Szerencsére a daganat nem látszik a buszon, a közértben, a szórakozóhelyen, a nyaraláson.

Nem mintha bármit szégyellnie kellene.

Volt a távoli rokonságban olyan, hogy ezért nem sikerült a túlélés, mert a család szégyenévé vált a daganattól sújtott fiatal nő.

A rövid, majd kopasz fej sem tűnik fel, mert amúgy is mindig hord a fején valamit, új dizájn, mondja, egyébként sem érdekli, ki mit mond.

Saját harca, saját története.

Autonóm lénye egy darabkája.

Ő vív és él, ahogy az élet, és a lét megkívánja, saját tempóját követve, a családja és barátai szeretetteljes támogatását beépítve, egy másik, magasabb szinten nézve önmagára.

Az ok már nem lényeg, a teljes felépülés a fontos.

Az önmagába vetett hit, a cél, hogy kívülről és belülről lássa magát, úgy, ahogy van, gyönyörű nőnek, egyéniségnek, olyan valakinek, aki eddig is volt, bár talán nem volt ennyire tudatos, olyan valakinek, aki ezután, a teljes gyógyulás után továbbra is lesz.

A második héten levágatta hullani készülő haját.

Mondták, akár Sinéad O’Connor is lehetne.

Ő azt mondta, ő, saját maga, a csodás, fénylő, gyönyörű nő, egy fénylő csillag, akinek, most épp a testében történik valami változás, amely nem várt hatásokkal jár, de ettől az élet még gyönyörű, sőt.

Többet látja a szépet, meglátja az újat, megérzi a lehetőségeket, táncol a lelke, táncol a teste, minden nap, korán reggel a tükör előtt állva, belemosolyogva a saját szemébe, jó reggelt kívánva, vagy amikor sminkeli magát.

Néha azt érzi, kívülről néz magára, hogy két személyiség, egyik a harcos, a másik a jelenben lévő figyelő.

Tetszik az új dizájn, az irány, tetszik az általános jókedv, és a teljes gyógyulásba vetett abszolút bizalom.

Bizalom önmagában, a világban, a lelkében, a teste üzeneteiben, és a csodákban, amelyekkel napról-napra találkozik, s amelyeket, még inkább észrevesz, mint előtte.

Tudja, csak így lehet, nevetgélve, mindenkire átsugározva a jókedvet, a kezeléseken, órákon át várakozva hideg folyosókon, különböző orvosokra várva, az önmunka óráiban, a gondolatok átprogramozásában.

Mosolyog, kacag, sikít, ha kell.

Utat mutat magának, és másoknak.

Rónai Katalin
Rónai Katalin